A tea illata egy romantikus dráma, melyben alig történik valami. Központjában az elefántcsontparti Aya áll, aki egy kínai part menti városba költözik. Itt beleszeret Caiba, egy teabolt-tulajdonosba. A férfinek azonban számos titka van, kapcsolatuk alakulása pedig ezek feldolgozásától függ. A film több pontján lassú teázás mellett folytatnak szereplőink érzéki beszélgetéseket, azonban az illatos és olykor giccs határát súroló jelenetek üresnek hatnak. A film tempója vontatott, története céltalan, karaktereinek filozófiája pedig kevéssé meghatározható, Aya inkább csak elszenvedője az eseményeknek, és alig tudunk meg róla valamit. Drámának sekélyes, romantikus filmnek unalmas, a szereplők eltérő kultúrájának ütköztetése pedig elmarad. Sajnos, a történet rengeteg érdekes ötlettel játszik, de egyiket sem tudja jól megfogni, ami igen meglepő, hisz rendezője Abderrahmane Sissako, a kiváló Timbuktu (2014) megalkotója.
Aya az esküvőjén jön rá, hogy egy másféle életet képzelt el magának, így mindent hátrahagyva a kínai Guangzhou városba költözik. Itt egy teaházban kezd el dolgozni, melyet Cai és a fia vezetnek. A városban egy afrikai közösség is él, a film első harmada jelentős időt szán a kerület lakóinak bemutatására. Akad itt afrikai fodrász, helyi rendőr, bőröndboltban dolgozó lány és arab ruhakereskedő, akikkel főszereplőnk mind jó viszonyt ápol. Aya Cai társaságában tölti az éjszakákat, aki a teák varázslatos világába és a teakészítés rejtelmeibe kalauzolja el. Ez utóbbi hívja elő a történet romantikus szálát is. Ayáról azonban szinte semmit sem tudunk meg azon kívül, hogy fél a meleg víztől. Sok szereplő találkozik és beszél vele, de minden interakció lényegében csak közhelyes mondatok sorozata, és a közös pillanatok nagy része motiválatlan.
A film első fele kimondottan lassú, mert csak pillanatképeket mutat be a város életéből, mindenki dolgozik, beszélget és éli az életét. De ahelyett, hogy közelebbről is megismernénk ezeket a sztorikat, folyamatosan ugrálunk a szereplők között, a rendező pedig elfelejt bármilyen történetet vagy gondolatot vinni ezekbe a beállításokba. Sok jelenet nem is vezet sehová, csak a karakterek köszönnek egymásnak, vagy álbölcsességeket tolnak a másik arcába, amelyekkel aztán nem is kezd semmit az adott szereplő. A beszélgetések zsákutcába futnak, és nem hatnak autentikusnak vagy hihetőnek, miközben úgy érzem, hogy a rendező nagyon mondani akart valamit. Például, amikor a korábban említett rendőrt Aya beajánlja a helyi fodrászatba, a rend őre egy erőltetett monológ után örökre felszívódik a filmből. Megnyilatkozásai nem kapcsolódik semmihez, és a jelenetben sem reflektál rájuk senki. Cai története az egyedüli, ami ennél mélyebbre megy, hiszen megcsalta a feleségét, és elmenekült a kislányától. Azonban, passzivitása és a megbánás teljes hiánya miatt karaktere végül szintén csak egy helyben toporog.
A világítás érzéki, azonban a film inkább színházi előadásnak hat. Nincsenek tág beállítások, ahol egy-egy helyszínt megismerhetnénk – a karaktereket csak közelről láthatjuk, ami klausztrofób érzést kelt. Nem nyerünk betekintést a szereplők világába, mindig csak az adott – díszletnek ható – szobába, amelyben általában dolgoznak. A 15 milliós várost emiatt inkább egy kis faluként érzékeljük, ami azért is furcsa, mert a film alig foglalkozik az afrikai bevándorlók kelet-ázsiai életével és integrálódásával. A téma csak a lezárásban kap igazán teret, a feszültség azonban itt sem emiatt alakul ki – a rendező mintha irtózna bármilyen konfliktus bemutatásától. A fő sztoriból ugyanúgy hiányzik a katarzis, mint a mellékszálakból.
A történet sajnos kong az ürességtől, a filmet követően csak a kimaradt lehetőségekre és történeti hibákra tudtunk gondolni. A teakészítés érzéki folyamata sem tud életet lehelni papírvékony karakterekbe vagy egy olyan mesterkéltnek ható világban, aminek szereplőit alig ismertük meg.
58 A tea illata (2024)
A megjelentek közül senki sem gondolta volna, hogy a harmincéves Aya (Nina Mélo) az esküvője napján az oltárnál visszautasítja vőlegényét, és sietve elhagyja a termet. A nő... több»
