Felejtsd el a Sikoly-paródiák fáradt vicceit; ez itt a '88-as Shadyside gimnázium, ahol a bálkirálynő-jelöltek nem elbuknak a szavazáson, hanem látványosan kimúlnak. Ez a film nem dokumentarista hűségre törekszik, hanem egy szándékosan túlzó, pop-art kompozíció: neonfények, diszkógömbök és egy olyan álomszerű nosztalgia, ami épp a klisék felrúgásában találja meg a szatirikus humorát.
A vizuális világ és a zene itt nem háttérzaj, hanem kulturális híd. Ahogy felcsendül a Roxette The Look-ja, a film egy túlkomponált, ikonikus klipjelenetté válik. Melissa forradalmi frizurája és a háttérben virító poszterek nem hibák, hanem a '80-as évek szubkultúráinak koncentrált kivonatai. Én még emlékszem ezekre – a JVC magnóra, a VHS-re és a kazettákra, amik nálam még ma is aktívak. Ez a díszlet szinte főszereplő: a csillogó selyemszalagok és a vérfürdő kontrasztja azt üzeni, hogy a felszín a lényeg, még ha horror is lapul mögötte.
A gyilkos vörös latexköpenye és színházias maszkja a képregények világát idézi. Nem egy Michael Myers-féle nyers valóság ez, hanem showműsor. A gyilkos dinamikusan váltogatja az arzenált, és nincs szüksége Hitchcock-féle csikorgó hegedűre, hogy megmondja: most kell félned.
Ami a logikát illeti: ne keresd. A slasher íratlan szerződése a nézővel a józan ész teljes hiánya. A horror motorja épp az a frusztráció, hogy mi a kanapén ülve tudjuk, mit kellene tenni, de a karakter inkább befordul a legsötétebb erdőbe. A film legzseniálisabb húzása a Megan-féle kézlevágós jelenet: egy pillanatig elhiszed a komoly horrort, hogy aztán a következőben pofon vágjon az abszurditás – hiszen egy gömbölyű kilincset kéz nélkül, könyökkel lenyomni fizikai képtelenség.
Nem azért sikeres, mert megugorja a Félelem utcája mércéjét, hanem mert egy teljesen új pályán játszik. Ez a film nem a Shadyside átkának feltárása, hanem a közösségi élvezet, a közös nevetés és a retró nosztalgia győzelme a komoly, mély horrorfilmek felett.
Nekem tetszik a '80-as évek megjelenítése, emlékszem ezekre a dalokra, poszterekre és kiegészítőkre, s kellemes érzéseket okozott, ahogy felidéztem - eszembe jutott a VHS - és a magnókazetta: amelyek nálam még mindig aktívak, a lemezlejátszómról nem is szólva. Megfogott a díszlet, a látvány a háttérkép - és a ruhák a kiegészítőkkel. A díszletek, a jelmezek és a háttérben látható pop-kulturális utalások (plakátok) szinte főszerepet játszanak. A szándékosan agyoncsillogó diszkógömbök, a neonfények és a selyemszalagok tengerének kompozíciója beválik. Ez a vizuális túlterheltség ironikus, ellentétben áll a háttérben zajló vérfürdővel. A film ezzel azt üzeni: a felszín a lényeg, még akkor is, ha a felszín mögött horror van.
A kritikusok Michael Myers súlyát keresték, de eltévedtek. A bálkirálynő szakít a valósághű trendekkel, és egy imádnivalóan komolyan vehetetlen B-filmes szatírává válik. Ez egy nosztalgikus manifesztum, ahol a közös nevetés győzedelmeskedik a mély horror felett. Mert a felejthetetlen B-filmek mindig a legjobb fajták.
Creepy Woods
A Shadyside Gimnáziumban már javában tart a szalagavató szezon, és az iskola farkasfalkája, az It Girls a szokásos édes és gonosz kampányokkal van elfoglalva, de amikor váratlanul... több»
Szereplők: Katherine Waterston, Lili Taylor, Chris Klein, Ariana Greenblatt, Ella Rubin
