Christopher Nolan Odüsszeiája számomra nem egyszerűen egy újabb irodalmi adaptáció. Sokkal inkább emlékeztet arra, hogy létezik egy valóság, amely régebbi minden politikai irányzatnál, minden kulturális divatnál és minden aktuális közbeszédnél.
A kortárs filmgyártás egyik legfárasztóbb jelensége, amikor a klasszikusokat nem megérteni akarják, hanem kijavítani. Mintha Homérosznak, Shakespeare-nek vagy Tolsztojnak a XXI. század ízléséhez kellene alkalmazkodnia. Nolan szerencsére nem ezt az utat választja. Nem írja át az Odüsszeiát aktuális társadalmi pamfletté, nem moralizál fölöslegesen, nem próbál minden jelenetet mai szemmel újraértelmezni. Természetesen a film az ő értelmezése, pszichológiailag modernebb, mint Homérosz, de közben tiszteletben tartja azt a nyers, könyörtelen világot, amelyben az embernek nem jár sem igazság, sem vigasz, csak a saját döntéseinek következménye.
Pont ezért működik. Ez a film nem akar mindenáron szerethető lenni. Nem simul bele a korszellembe. Inkább hagyja, hogy az ősi történet beszéljen önmagáért. A világ itt nem tiszta CGI-díszlet, hanem kő, só, szél, vér és tenger. Olyan anyagszerű, hogy szinte érezni a sós levegőt. Ritkán látni manapság ilyen fizikailag létező filmet.
Talán ezért érintett meg ennyire. Néha vannak napok, amikor úgy érzem, mintha minden körülöttem csak díszlet lenne. Mintha a világ egy kicsit távolabb kerülne tőlem. Ilyenkor mindig a természetbe megyek. Egyedül. Ott valahogy minden visszanyeri a súlyát. A szél ugyanúgy fúj, a sziklák ugyanott állnak, a tenger nem akar semmit bizonyítani. Egyszerűen csak létezik. Nolan filmje közben ugyanezt éreztem. Nem elmenekített a valóság elől, hanem visszarakott bele. Eszembe juttatta, hogy vannak dolgok, amelyek nem a pillanatnyi divatok szerint működnek. Az emberi természet, az idő, a veszteség, a hazatalálás vágya... ezek évezredek óta ugyanazok.
Persze nem minden döntésével tudtam maradéktalanul azonosulni. Szép Heléna ábrázolása például kizökkentett az antik világ illúziójából. Nem azért, mert egy színész bőrszíne önmagában meghatározná egy karakter értékét, hanem mert az ókori görög források és a több évszázados művészeti hagyomány egészen más vizuális képet őriztek meg róla. Ez nekem megtörte a történelmi atmoszférát, még ha a film egészének erejéből alig vont is le.
És közben mégis ott vannak a szereplők. Matt Damon méltóságteljes, fáradt Odüsszeusza végig magával viszi a filmet. Tom Holland ismét bebizonyítja, hogy sokkal több, mint egy franchise-színész. Robert Pattinson pedig... nos, ő azon kevés színészek egyike, akik puszta jelenlétükkel képesek súlyt adni egy jelenetnek, és talán nem véletlen, hogy kamaszkoromban halálosan oda voltam érte.
Nolan számomra továbbra is korunk egyik legnagyobb rendezője. Nem azért, mert tévedhetetlen. Hanem azért, mert még mindig hisz abban, hogy a mozi lehet monumentális anélkül, hogy üres lenne; gondolati anélkül, hogy didaktikus lenne; és modern anélkül, hogy megtagadná a múltat.
Az Odüsszeia végül nem azért marad emlékezetes, mert tökéletesen rekonstruálja Homérosz világát, mert erre senki sem lenne képes. Hanem azért, mert felidézi azt az érzést, hogy az emberi természet mélyén vannak örök törvények. És ezek az örök törvények sokkal régebbiek, mint bármelyik korszak divatos eszméi.
Kevés film emlékeztetett erre ilyen elementáris erővel.
76 Odüsszeia (2026)
akció | dráma | fantasy | kaland
Odüsszeusz, Ithaka legendás görög királya a trójai háború után hosszú és veszélyes útra indul hazafelé. Útközben olyan mitikus lényekkel találkozik , mint a küklopsz,... több»
Szereplők: Matt Damon, Anne Hathaway, Charlize Theron, Tom Holland, Robert Pattinson
