Monumentális képek, meglepően sekély mélység

2026.07.29 23:48 Gabicika Olvasottság: <100x

0

Zagyvaság a köbön. Christopher Nolan Odüsszeiája pontosan úgy fest, ahogyan korunk legdrágább presztízsfilmjének festenie kell: hatalmas, súlyos, technikailag lenyűgöző, és minden pillanatában tudatában van saját jelentőségének. Csakhogy miközben a film közel három órán át bizonygatja, milyen óriási vállalkozás, egyre kevésbé érezni benne azt a különös, nyugtalanító és emberileg ellentmondásos világot, amely Homérosz művét évezredeken át életben tartotta. Nolan látványosságot épített az eposzból, de közben kiszerelte belőle a mítoszt.

A legnagyobb probléma maga Odüsszeusz. Matt Damon minden szakmai rutinját beveti, de az általa megformált királyból hiányzik az eredeti hős legfontosabb tulajdonsága: a kiismerhetetlenség. Homérosz Odüsszeusza egyszerre bölcs és hazug, szerethető és önző, hősies és gyáva, csábító és kegyetlen. Nolan ezzel szemben ismét egy komor, bűntudattal küszködő férfit állít története középpontjába. Mintha Batman, Oppenheimer és a Mementó Leonardja ezúttal görög páncélt öltött volna.

Ez az Odüsszeusz sokat szenved, sokat hallgat, és gyakran néz súlyosan a távolba, de ritkán lep meg bennünket. A történet egyik legnagyobb szélhámosából tiszteletre méltó, traumatizált családapa lett. Nolan így ugyan korszerűbbé teszi a figurát, de közben jóval érdektelenebbé is. A film azt szeretné, hogy átérezzük a bűntudatát, miközben alig engedi megismerni a vágyait. Hazatérne, vezekelne, jóvátenné a múltat – csakhogy mindez inkább dramaturgiai utasításnak, mint belülről fakadó emberi szükségletnek hat.

Hasonlóan problematikus az istenek kezelése. Az Odüsszeia világában az emberi és az isteni szféra nem választható el egymástól: a halandók döntéseit folyamatosan keresztezik a szeszélyes, sértődékeny és olykor kegyetlen istenek. Nolan azonban nem meri igazán beengedni ezt a világot a filmbe. Az istenekről beszélnek, jelenlétüket hangok, jelek és baljós természeti jelenségek sejtetik, ám a rendező többnyire pszichológiai vagy természeti magyarázatok mögé rejti őket. A film ezért furcsa köztes állapotban reked. Nem vállalja a mítosz fantasztikus idegenségét, de nem is értelmezi át következetesen realista történetté. A természetfeletti motívumok látványos akadálypályává redukálódnak: olyan állomásokká, amelyeket a főhősnek le kell győznie, mielőtt továbbhaladhat. A valódi transzcendencia helyét az IMAX-vászon mérete veszi át.

Ez Nolan rendezői módszerének alapvető korlátját is megmutatja. A film minden jelenetet eseménnyé akar nagyítani. A táj fenyegetően zúg, a zene folyamatosan emeli a tétet, a párbeszédek gyakran kijelentésként vagy jóslatként hangzanak el. Egy ideig mindez valóban elementáris, később azonban fárasztóvá válik. Ha minden pillanat monumentális, végül egyik sem lesz igazán az. A hangerő és a képméret nem pótolja az érzelmi fokozást.

A közel háromórás játékidő ellenére a mellékszereplők jelentős része inkább funkció, mint ember. A sztárszereposztás lenyűgöző névsort kínál, de sokszor azt érezni, hogy a híres arcoknak kellene megteremteniük azt a súlyt, amelyet a forgatókönyv nem biztosít számukra. Különösen fájó Pénelopé esete. Anne Hathaway jelenléte erős, de a film kevés teret ad annak, hogy Pénelopé önálló intelligenciája, politikai érzéke és húszéves várakozásának keserűsége kibontakozzon. Többnyire a hazatérés céljaként létezik, nem pedig Odüsszeuszhoz mérhetően összetett szereplőként.

A párbeszédek sem segítenek. Nolan szereplői ritkán beszélgetnek; inkább téziseket közölnek egymással háborúról, bűnről, kötelességről és hazatérésről. A modern hangvétel önmagában nem lenne probléma, de a film nyelve nem teremt saját költőiséget a Homéroszi helyett. Túlságosan mai ahhoz, hogy időtlennek hasson, és túlságosan ünnepélyes ahhoz, hogy természetes legyen.

Mindez nem jelenti azt, hogy az Odüsszeia vizuálisan jelentéktelen alkotás lenne. A tengeri felvételeknek valódi fizikai erejük van, a praktikus díszletek és a tömegjelenetek pedig ritkán tapasztalható anyagszerűséget adnak a filmnek. Nolan kétségkívül tudja, hogyan kell méretet, veszélyt és mozgást teremteni. A probléma éppen az, hogy a technikai teljesítmény jóval gazdagabb, mint az emberi tartalom.

A rendező láthatóan háborúellenes történetet szeretne elmondani a hazatérés lehetetlenségéről, az erőszak továbbéléséről és arról, hogyan teszi tönkre a győztest is mindaz, amit a győzelemért elkövetett. Ezek fontos gondolatok, de Nolan olyan nyomatékosan ismétli őket, hogy idővel elvesztik erejüket. A film nem bízik sem a nézőben, sem a mítoszban: mindent aláhúz, megmagyaráz, és zenével is megerősít.

Nolan Odüsszeiája tehát nem azért csalódás, mert eltér Homérosztól. Egy adaptációnak joga van radikálisan újraértelmezni az alapanyagát. A gond az, hogy a film a Homéroszi összetettség helyére Nolan már jól ismert rögeszméit állítja, anélkül, hogy ezekből valóban új értelmezés születne. A ravasz, érzéki és morálisan zavarba ejtő hősből bűntudatos akciófigura lesz; a kiismerhetetlen isteni világból atmoszférikus háttérzaj; a házasságból célállomás; az eposzból pedig rendkívül drága túlélőtúra.

Az Odüsszeia látványos film, de szegényes mítosz. Lenyűgözi a szemet, megdolgoztatja a fület, és közben meglepően kevés táplálékot ad a képzeletnek. Nolan hazavezeti Odüsszeuszt Ithakába, de útközben elveszíti mindazt, amiért érdemes volt követni őt.