Amikor csak a magány marad

2026.10.23 21:07 Artemisia Olvasottság: <100x

0

Ridley Scott a 90-hez közelítve sem pihen. Szinte évente jelennek meg munkái; ha épp nem rendezőként, akkor producerként vagy forgatókönyvíróként. A meglehetősen megosztóra sikeredett Gladiátor II után egy jóval kisebb léptékű és bensőségesebb projektbe fogott: Peter Heller 2012-es disztópikus regényét adaptálta vászonra.

Noha a posztapokaliptikus túlélőfilmekből jelenleg túlkínálat van a piacon – ott vannak a George Miller-féle Mad Max-spin-offok, A harag útja és a Furiosa, a Hang nélkül-filmek, a 28 évvel később, amely 2 év alatt dupla résszel jelentkezett, A majmok bolygója is új résszel bővült 2024-ben, de Alex Garland Polgárháborúja is ide sorolható, és sorozatfronton említést érdemel a The Walking Dead, a The Last of Us vagy a Fallout –, a Kutya csillagképben még így is lehetett volna potenciál. Hiszen Peter Heller regénye nemcsak arról szól, hogy hogyan lehet túlélni a civilizáció romjain, hanem arról is, hogyan találjunk valamit, amiért érdemes élni, nemcsak túlélni. A kivitelezés során azonban a regény mondanivalójának nagy része háttérbe szorult, és előtérbe kerültek a műfaji klisék.

A világon egy pusztító járvány söpört végig, ami kiirtotta az emberiség javát és romba döntötte a civilizációnkat. Hig (Jacob Elordi), az elveszett múltat és elvesztett élete sebeit magában hordozó egykori szerelő és pilóta, egy erőddé alakított reptéren él a coloradói Erie-ben hűséges kutyájával, Jasperrel és barátjával, Bangley-vel (Josh Brolin). Hignek hiányoznak az emberek, a kapcsolatok, míg Bangley, az exkatona csak a fegyverkezéssel, az erőd védelmével és a fosztogató túlélők, a „csótányok” elleni harccal van elfoglalva. Hig a közeli városba jár feltölteni a készleteiket (ami logikailag megkérdőjelezi a „csótányok” motivációját: miért fosztogatják egymást az emberek az életük kockáztatásával, mikor csak be kell sétálni egy elhagyatott szupermarketbe, fegyverboltba vagy kórházba élelmiszerért, lőszerért és gyógyszerért?). Magányos repülései során érezhető Hig magánya, gyásza és régi élete utáni vágyakozása, így ezek a film legbensőségesebb pillanatai.

Egyik ilyen útja során egy rejtélyes rádióadást fog Grand Junctionból, ami egy civilizált közösség létezésével kecsegteti. A közösségre és kapcsolódásra vágyó Hig el is repül Grand Junction felé kopott Cessna gépén, de félúton kényszerleszállást kell végrehajtania. Szerencséjére két másik túlélő, Cima (Margaret Qualley) és apja, „Papus” (Guy Pearce) farmja közelében landol, akik a kezdeti bizalmatlanság után egyre inkább elfogadják őt. Van néhány érdekesnek induló beszélgetés Hig és a szintén gyászoló és mindent elveszítő Cima között, de ezek hamar unalomba fulladnak, és a kávéról, édességekről és boltokról szóló fecsegésbe mennek át. Az egyetlen drámai vonal az lenne, amikor Hig színt vall a felesége halálának körülményeiről – de az egész kimerül egy mondatban, aminek semmi utóhatása nincs.

A papírízű barátkozás/összemelegedés után egy fosztogató horda rajtaüt a farmon, így Hig, Cima és „Papus” együtt indulnak Grand Junction felé a Cessnán. Ott nem éppen az fogadja őket, amire számítottak, így ismét Erie felé veszik az irányt – immár hárman. Szóval Hig útja nem úgy volt sikeres, ahogy várta, de sikeres volt, mert társra talált. Akkor is, ha az egész kissé erőltetettnek érződik.

Ridley Scott következetesen vitte végig a cselekményt – magány, elvágyódás, remény, társra találás –, de sok újdonságot nem sikerült közben elmondania sem a világvégéről, sem az „ember embernek farkasa” effektusról, sem a depresszióról és gyászról, sem a szerelemről. Már többször láttuk az elhagyatott városokban gyűjtögető túlélőt, akár a kutyájával is – pl. Legenda vagyok –, bár gyönyörű felvételeket látunk arról, ahogy a természet visszafoglalja a várost, de ezt már szintén többször láttuk, legyen szó A majmok bolygójáról vagy a The Last of Us-ról. A magányos, gyászoló főhős a műfaj alaptartozéka, talán Hig annyiban másabb, hogy ő nem akcióhős, nem katona, nem különleges ügynök – csupán egy átlagember, egy átlagos szerelő (de nem maradunk kemény exkatona nélkül, hisz itt Josh Brolin Bangley-je). Az utolsó civilizáció ígérete is rendre felbukkan a disztópiákban.

A tempó lassú, merengős, csupán 2 hosszabb akciójelenet van: a Grand Junction-beli incidens és a csótányhorda reptér elleni támadása. Előbbi hirtelen jön és kissé esetlen, utóbbi alapvetően jól néz ki, de mindkettő elüt a film meditatív alaphangulatától.

Színészi játék terén Jacob Elordi hozza a kötelezőt a főszerepben, de Hig ugyanaz a szomorú szemű, kedves srác marad a játékidő végén, aki az elején volt. Margaret Qualley szintén takaréklángon hozza Cimát, de a karakter tragikus múltját inkább csak felmondja, mintsem átadná. Josh Brolin és Guy Pearce kicsit otthonosabban mozognak a karaktereikben, mindketten kedvelhetően hozzák a mogorva, de az érzelmeiket lassan kimutató keményfiúkat. Viszont a karaktereik annyira hasonlóak és pontosan ugyanazt a karakterfejlődési utat járják be, hogy akár egybe is lehetett volna gyúrni a kettőt. A négy, különbözőképpen sérült ember egymásra találása ugyanakkor nem teljesen felesleges.

A mélázó hangulat, a gyönyörű környezet (az olasz tájat sikerült hihetően észak-amerikai erdőségként beállítani), a káprázatos légifelvételek (az Oscar-díjas Erik Messerschmidt most is remek munkát végzett) és a néhol hipnotikus filmzene ugyanakkor kellemes atmoszférát teremtenek. Túlélőfilmnek feledhető, de lehet empatizálni vele a magányról, elszigeteltségről és kapcsolódási vágyról szóló szálai miatt. Végsősoron ez egy olyan film, amelynek a szándékai erősebbek, mint a megvalósítása. Nem a látvány vagy az alapötlet miatt marad el a nagy Ridley Scott-filmek mögött, hanem azért, mert nem képes a felvetett erkölcsi és érzelmi kérdéseket olyan mély, maradandó drámává alakítani, amilyenné válhatott volna.