Végre egy sorozat, ami nem akarja lebutítani a nézőjét, nem rágja a szánkba a kész válaszokat, és ami a mai streamingpiacon szinte csoda: teljesen mentes a felesleges, öncélú szexjelenetektől és a kötelező hollywoodi PC-kliséktől. A Gőzember az 1960-as Toho-klasszikus zseniális, modern újragondolása, de aki egy egyszerű, agyatlan szuperhős- vagy szörnyfilmet vár, az nagyon eltévedt.
A rendező, Shinzô Katayama nem egy hollywoodi sablongyáros. Ő már korábban is bizonyította (például a Gannibal sorozattal vagy a Missing című filmmel), hogy kifejezetten sötét, nyers, az emberi természet legmélyebb, legtorzabb bugyrait boncolgató pszichológiai thrillerekben UTAzik. A színészek – élükön Shun Ogurival, Yû Aoival és Suzu Hiroséval – Japán abszolút élvonalát képviselik; ők nem adják a nevüket akármilyen gagyi, üres látványmozihoz.
Bár a felütés egy brutális, élő adásban történő testhorror-robbanással azonnal odaszegezi a nézőt a képernyő elé, a zsenialitása abban rejlik, hogy a természetfeletti képesség és a látványos CGI (amit a Godzilla Minus One Oscar-díjas trükkcsapata szállított) csak a mézesmadzag. A történet valódi motorja nem a misztikum, hanem az emberi mocsok és a hatalom természetének kíméletlen boncolása.
A cselekmény előrehaladtával a hangsúly eltolódik: a gázmolyként falakon átoszló gyilkos helyett a háttérben meghúzódó „White Center” nevű jóléti szervezet, a korrupt politikusok és a rendszerszintű kizsákmányolás válnak a valódi szörnyeteggé. A sorozat tűpontosan mUTAtja meg, hogy a láthatatlan, manipulatív államhatalom sokkal félelmetesebb, mint egy fizikai mutáns, aki képes molekuláira bomlani.
Nemzetközi szinten sokan lassúnak vagy melodramatikusnak találták az epizódokat, de ez pont azért van, mert a rendezés mer elidőzni a csendben és a karakterek belső drámájában. Nem pörög céltalanul, nem akar másodpercenként ingereket tolni az arcunkba. A színészi játék (különösen a nyomozó és az újságírónő dinamikája) hűvös, minimalista és sallangmentes.
A Gőzember egy sötét, nyers és felkavaró UTAzás, ami húsbavágó tükröt tart a modern társadalmi programozásnak és a kiszolgáltatottságnak. Aki bírja a komoly, rétegzett atmoszférát, és értékeli, ha egy forgatókönyv nem akar olcsó trükkökkel szórakoztatni, annak ez a sorozat kötelező darab.
63 Gőzember (2026)
Amikor egy televíziós élő adásban szereplő vendégkommentátor minden előzmény nélkül felfúvódik, majd felrobban – egy példátlan és felfoghatatlan bűncselekmény során... több»
