Lehetne ennek a filmnek egyszerűen az a címe, hogy Laurent Lafitte jutalomjátéka. Bár ez önmagában még azt is jelenthetné, hogy kapunk egy remek színészt, aki másfél-két órán keresztül megmenti a körülötte széteső produkciót. Szerencsére itt ennél jóval többről van szó. A jó ügyvédnek van története, feszültsége, humora, és mindenekelőtt van egy főszereplője, akinek a tehetsége és az önpusztítása ugyanolyan meggyőző.
Hirdetés
Lafitte egy olyan ügyvédet alakít, akire az ember valószínűleg gondolkodás nélkül rábízná a védelmét, aztán öt perc múlva elbizonytalanodna, hogy nem kellene-e előbb valakire rábízni magát az ügyvédet. Léonard Landry elképesztően jó a szakmájában, miközben a saját életvezetésében már rég elveszítette a pert. A függősége, a rossz döntései és a vállalhatatlan kapcsolatai szépen egymásba kapaszkodtak, ő pedig valahol középen még mindig próbálja elhitetni, hogy kézben tartja a dolgokat, végülis beszélni tud, talán önmagát is sikerül meggyőznie. Lafitte pontosan ettől hiteles. Érezni benne az egykori és a még mindig létező szakmai erőt, a gyors észjárást, a helyzetfelismerést, azt a képességet, amellyel egy beszélgetést vagy egy tárgyalótermet képes a saját irányába fordítani. Közben ugyanebben az emberben ott dolgozik a szétesés is. Az önbizalma mögött egyre több a kétségbeesés, a rutin mögött a kapaszkodás. Elhiszem róla, hogy mások számára ő lehet az utolsó esély, miközben saját magának már nem nagyon tud mit ígérni.
Különösen tetszett, hogy a tehetsége nem tűnik el attól, hogy függő. Az élet sajnos ennél sokkal kellemetlenebbül működik. Lehet valaki kiváló abban, amit csinál, miközben sorra teszi tönkre maga körül a dolgokat. Sőt, a szakmai sikerei egy darabig még segíthetnek is neki elodázni a szembenézést. Amíg működik a fej, amíg jön a jó mondat, amíg meg lehet oldani egy újabb helyzetet, addig könnyű arra hivatkozni, hogy akkora baj azért még nincs, aztán egyszer már egy egész tárgyalóterem látja, hogy de, van.
A film egyik legerősebb része számomra ez a belső küzdelem, mert a felállás gondolata kívülről mindig olyan egyszerű. Összeszeded magad, elhagyod a szert, rendbe teszed az életedet, visszatérsz. Szép kis felsorolás, akár egy motivációs előadás diája is lehetne, csak közben ugyanazzal az emberrel kell végigcsinálnod, akivel odáig jutottál: a saját szégyeneddel, a reflexeiddel, a kifogásaiddal, és azzal a tudattal, hogy bizonyos ajtókat te csuktál be magad mögött. Léonard esetében ráadásul a szakma elvesztésének lehetősége is ott van mindezek fölött. És ez jóval több, mint egy állás vagy egy bevételi forrás veszélyeztetése. Ha valakinek a munkája az utolsó terület, ahol még értékesnek, erősnek, nélkülözhetetlennek érezheti magát, akkor annak elvesztése után nagyon kellemetlen csend marad. Abban pedig már nehéz ügyesen érvelni, nincs kit meggyőzni, nincs kinek előadni magunkat, marad az ember, meg az, amit sikerült összehoznia. Lafitte játékában végig ott van ez a magány, még akkor is, amikor emberek veszik körül, ügyfelek, szakmai kapcsolatok, érdekek, elvárások, akad társaság bőven, csak éppen az más kérdés, hogy kinek számít ő maga, és kinek csupán az, amit el tud intézni. Egy ilyen közegben különösen nehéz észrevenni, mikor lett a kapcsolatrendszerből csapda, mert közben ez a világ is rendesen rohadt. Léonardnak egy olyan közegben kellene visszatalálnia valamiféle tisztességhez, ahol a tisztesség gyakran csak addig kívánatos, amíg nem zavarja az üzletet. A pénznek, a befolyásnak és a megfelelő kapcsolatoknak komoly érdekérvényesítő képessége van, az igazság pedig próbáljon meg időpontot kérni. És ebben az egészben az az izgalmas, hogy Léonard maga is benne van, vannak saját döntései, saját felelőssége, saját megalkuvásai, pontosan ezért tud érdekes lenni a rendszerrel vívott harca, hiszen ismeri a működését, használta is, most pedig a saját bőrén érzi, milyen, amikor nála erősebb érdekek kezdenek dolgozni. A visszatérés így erkölcsi kérdéssé is válik. Rendben, újra ügyvéd akar lenni. De milyen ügyvéd?
Szerencséjére ekkor mellészegődik Noé, az Anthony Bajon által alakított gyakornok. Kettejük kapcsolata pedig rengeteget ad a filmhez. Noé makacssága, jelenléte és segíteni akarása olyan ellenállást képez Léonard körül, amelyre ennek az embernek láthatóan szüksége van, mert egy rutinos, jól beszélő önpusztítóval szemben néha éppen az a leghasznosabb képesség, ha valaki nem hajlandó elmenni, amikor elküldik. Nagyon jól működik közöttük a kémia. Megvan a különbség a tapasztalatukban, a fellépésükben, abban, ahogyan a szakmához és egymáshoz viszonyulnak, mégis partnerként tudnak jelen lenni a jelenetekben. Bajon mellett Lafitte karakterének új oldalai is láthatóvá válnak, miközben Noénak is van saját tartása. Jó nézni, ahogyan hatnak egymásra, és ahogyan az eleinte kényelmetlen együttműködésből fokozatosan valami személyesebb lesz. Nézés közben simán el tudtam képzelni, hogy színészként is sokat tanulhattak egymástól. Hogy ez valóban így történt-e a forgatáson, azt persze nem tudom, de a vásznon működik köztük az a figyelem, amitől egy páros több lesz két külön-külön jó alakításnál. Érezni a reakciókat, az egymásnak hagyott teret, a ritmust. Lafitte remeklése mellett Bajon jelenléte is számít. A humor jelentős része is ebből a kapcsolatból születik. Jólesik, mert ebben a történetben szükség van levegőre. A kétségbeesett ember időnként nevetséges, a tehetséges ember időnként elviselhetetlen, és a kettő ugyanabban a személyben egészen különleges munkakörülményeket teremt egy gyakornoknak. Noé alighanem többet tanul az emberi természetről, mint amennyit az álláshirdetésben ígértek neki.
Persze az alaphelyzet ismerős. A zseniális, lecsúszott szakember, az utolsó esély, a mellé kerülő segítő - találkoztunk már velük. Engem ez itt egyáltalán nem zavart. Egy ismerős történetben is lehetnek valódi emberek, és A jó ügyvéd számomra éppen miattuk működött. Érdekelt, mi lesz ezzel a fazonnal, hogy képes-e bármit megtartani magából, és képes-e változtatni azon, ami eddig rendre tönkretette. Lafitte pedig eléri, hogy ennek a szétcsúszott embernek drukkoljak anélkül, hogy fel kellene mentenem minden alól. Látom benne a felelőtlenséget, az önzést, az elpazarolt lehetőségeket, és közben látom azt is, amiért érdemes lenne még küzdenie. Ez az alakítás legnagyobb ereje, hogy a visszatérés lehetősége egy pillanatra sem válik magától értetődővé, de végig van jelentősége.
A jó ügyvéd nálam egy erős, feszült és emberi film, középpontjában egy elképesztően hiteles Laurent Lafitte-tal, aki olyan meggyőzően alakít egy önmagát is éppen védeni képes védőügyvédet, hogy a végén már én is szeretnék még egy esélyt kérni neki... Azért a franciák tudnak, na!
#premiervadasz
83 A jó ügyvéd (2026)
Léonard Landry büntetőjogi ügyvéd a tárgyalóteremben túladagolja magát. A rehabilitáció után mindössze egy hete van arra, hogy megmentse a karrierjét és felkészüljön a... több»
Szereplők: Mélanie Laurent, Carole Bouquet, Laurent Lafitte, Mark Lewis, Anthony Bajon
