Már a film kezdete zavarosan indul, a főcím után rögtön egy dal, aminek semmilyen funkciója nincs. A rendező Ken Gosh harmadik nekifutásra (Fida és Ishq Vishq) sem tudott összehozni egy kasszasikert, pedig itt is Shahid Kapoor a főszereplő, az egyetlen akit nézve talán megmenthető lenne a film, de menet közben az érdektelenség posványába fullad a teljesen kiszámítható tartalom. A szegény fiú felmegy a nagyvárosba, hogy karriert csináljon. Ez a mondat minden mozinézőnek csak egyetlen végkifejletet mond, hogy sikerül neki.
Az odavezető utat kellett volna érdekesebben megcsinálni, de hiába a tánc, hiába az egyik legjobb táncos, ha a film jelenetei összecsapottak, mintha a rendező a legnagyobb gondosságot egyedül a beiktatott dalok elkészítésére fordította volna. Genelia koreográfust alakít, de egyszer sem látni, hogy koreográfiát találna ki, mintha jobban érdekelné a színészet. Shahid színész szeretne lenni, de őt meg úgy tűnik, hogy jobban érdekli a tánc. A csapnivalóan összedobott sztori útközben gellert kap, amikor a meghallgatáson kiválasztott főszereplővel a rendező (Mohnish Behl) hirtelen közli, hogy inkább tehetségkutatót indít, és a nyertes lesz a főhős.
Ez meg mi? Beindul az Indian Idol féle busz, ahol egy darab vetélytársat sem láthatunk, továbbra is a főhős küzd egyedül (esetleg a nézők szimpátiájáért). Gyerekeket tanít táncolni, közben megpróbálja megnyerni a versenyt, meg napról napra megélni, közbeiktatva néhány táncos jelenettel. A lendület viszont elfogy a fináléra, ennyire pocsék csúcspontot nagyszínpadon már régen láttam. És hiába volt négy zenei rendezője a filmnek, egy dal se maradt meg bennem sokáig. Nálam kettes alá, leülhet.
