Aishwarya Rai Bachchan öt év babázás és 20 kiló súlyfelesleg leadása után végre visszatért a filmvászonra, és milyen jól tette! Az 1997 óta leforgatott 42 filmfőszerep után persze akár végleg nyugdíjazhatta volna magát, már a kezdetekkor kiderült, hogy az 1994-es Miss World elnyerése számára csak egy ugródeszka volt, hogy betörjön a zárt bollywoodi világba, és ott cirka két éven belül bebizonyítsa, ő bizony nem csupán egy eye candy, nagyon is filmvászonra való, minden tekintetben. Ebben a filmben dacára annak, hogy 41 évesen forgatta, és rámenős, elszánt ügyvédet alakít, néha bizony úgy kellett sminkelni, hogy ne tűnjön huszonéves egyetemistának. Már láttam tőle hasonlóan kemény karaktert a Sarkar Rajban, és talán még a kiskosztümöket is kölcsönvette onnan, de nem is a képernyőről sugárzó szépsége az ami engem igazán megfogott, hanem az az érett játék, ahogy egy foggal-körömmel harcoló anyát alakít (most, hogy a való életben is megtapasztalta az anyaságot, ez valami további pluszt adott hozzá a játékához), aki kicsit sem inog meg, ha eközben át kell gázolnia morális vagy humanitárius kérdéseken. Partnereként pedig Irrfan Khan megint elképesztően nagyot megy, már a Talvarban hozta azt a fajta zsarut, akiről képtelen vagy eldönteni, hogy mire gondol, jó-e, vagy rossz amit csinál, és még annak is súlya és mondanivalója van, ha egy csésze kávét tesz a főhősnő elé.
A sztoriról nem árulnék el semmit, mert a kezdeti történet fentebb olvasható, ettől olyan teljesen egyértelműnek tűnik a film, ennek ellenére van két duplacsavar is benne, ami miatt kicsit át kell értékelnünk az addig látottakat.
Azt viszont kicsit sem értem, hogy a nagyközönségnek miért nem tetszett, szerintem jó film volt.
