Satyajit Ray az előkelő bengáli bráhmin családból származó, autodidakta módon filmrendezővé váló zseni, miután befejezte Apu-trilógiáját, folytatta a bengáli filmművészet gazdagítását. Ezúttal egy nő sorsán keresztül a régi, hagyománytisztelő India, és az új, a szabadság lázában élő és a nyugati világ hatásait figyelmen kívül nem hagyható India harcát mutatja be. A lélektani realizmus indiai mestere egyszerű, apró jeleneteken keresztül mutatja be Arati () életét, aki ugyanolyan, mint a többi indiai háziasszony. Neveli a gyerekét, gondoskodik férjéről, Subratáról (), apósáról Priyagopalról (), ügyel sógornője Bani (Jaya Bhaduri, egy újabb nagy név, első bemutatkozás, szinte még gyermek, 15 éves volt, nem is ismertem meg a későbbi Jaya Bachchant) - tanulmányaira, és hogy édesanyja Sarojini (Sefalika Devi) pihenjen eleget. Subrata egy bankban dolgozik, és túl keveset keres ahhoz, hogy eltartsa az egész családot, ezért Arati felveti az ötletet, mi lenne, ha ő is állást vállalna. A férj nem túl lelkes, mert sejti a következményeket, de maximálisan támogatja feleségét, közösen keresnek állást. Amikor sikerül, a családban kitör a hidegháború. Az első fizetés sem békíti meg az apóst, aki sajátosan értelmezett büszkeséggel sorra látogatja régi tanítványait, hogy fiát ócsárolja, és ezzel egy kis támogatást gyűjtsön. Nem veszi észre, hogy ezzel nagyobb szégyent hoz a családra, mint a munkát vállaló menye. Arati ellenben kivirágzik, megnő az önbizalma, és egyre több pénzt tud megkeresni, mivel munkája jutalékrendszerben működő ügynökösködés. Mikor Subrata elveszti az állását, Arati vállára nehezedik az egész család jóléte. Kettős nyomás alatt vergődve próbál megfelelni, mind a hagyományos indiai értékeknek, mind pedig a követelőző pénzügyi nyomásnak. Összeroppanna, ha nem állna mellé férje, akit ugyan meggyötört a munkanélküliség nyomasztó réme, mégis tisztában van azzal, hogy felesége nem csak a saját örömére, hanem a család boldogságáért dolgozik ennyit.
A film címe Nagyváros, ennek ellenére külső felvételt ritkán alkalmaz itt Satyajit Ray (ellentétben az Apu-trilógiával). A legtöbbször a család zsúfolt lakását látjuk, vagy a bank illetve az értékesítési hivatalt irodáit. Ettől a bezártság érzetünk fokozódik, nem véletlenül. A lélektani dráma kibontásához emberek, és doboz formájú négy fal szükséges, hogy érezzük azt a nyomást, ami rájuk telepszik.
t a Charulatában láttam először, de az egy évvel későbbi filmje. Ebben a filmben sokkal több lehetőséget kapott, itt is ő az abszolút főszereplő. A női sors, ahogyan könnyedén győzi le az akadályokat, ahogyan ösztönösen mindenkihez másként viszonyul, ahogyan az idősebb generációt próbálja "megváltoztatni" úgy, hogy meg ne sértse őket, és ahogyan "kinyílik" mikor saját önbecsülését látja megerősödni, ezek mind nüansznyi dolgok, de nehéz őket eljátszani.
A másik igazán jó szerep -é, a férj, aki társnak tekinti a feleségét, nem cselédnek, aki megpróbálja támogatni, de amikor a nyomás akkora lesz rajta, hogy teljes családfői tekintélyét latba kell vetnie, és éppen akkor üt be a bankcsőd, ettől saját identitása sérül olyan nagyon, ami kihat a viselkedésére is; nagyon jól játszotta el.
Érdemes megnézni a filmet, engem leginkább Vittorio de Sica filmjeire emlékeztet.
