Igaz, hogy a szintén 2006-os Pokiri lemosta a pályáról, és népszerűségben a közelébe se került, sikerben meg pláne nem, pedig szerintem megérdemelte volna. A film rosszkor volt, rossz helyen. Egy valamiben azonban tarolt, méghozzá a speciális effektusok terén. Kevesen tudják, de ezért a filmért Rana Daggubati (aki azóta filmsztárrá nőtte ki magát) söpörte be a díjat, méghozzá a Spirit Media nevű cégén keresztül, ugyanis ő készítette a digitális effektusokat, márpedig a film tele van ilyennel, és tényleg nagyszerűen sikerültek. Mindjárt az első jelenet, ami egy elképesztő árvízi helyzetet mutat be (amit biztos, hogy stúdióban vettek fel, de ez egyáltalán nem látszik), aztán van egy jelenet, ahol a menekülő főszereplők lába alól a fahidat robbantják ki, méghozzá több száz méter hosszan!, meg olyan jelenet is, ahol taposóaknáké a főszerep. Tehát jó néhány olyan akciójelenetnek lehetünk tanúi, ami a kísérletező telugu filmgyártás tapogatózásának eredménye. Szerették volna tudni, hogy mi jön be a nézőknek. 2006-hoz képest, szerintem nagyon jól sikerültek. Az árvízi, és a fahidas különösen jól.
Ja, és majd elfelejtettem. Van egy jelenet, ahol Mahesh Babu többezer példányban van jelen, mert Pappu Yadav már rémeket lát, mindenhol őt látja. Ezt is zseniálisan oldották meg.
Mahesh Babu, mint orvostan-hallgató, ez mondjuk új, viszont az emberi test anatómiáját az életben gyakorlatiasan hasznosítja, tudja hova kell ütnie, hogy igazán nagy károkat okozzon. Rögtön az első verekedésnél mindjárt fel is állítja a diagnózist: központi idegrendszer totális sérülése, a páciens nyaktól lefelé megbénult. Pedig csak fejbevágta. No, nem is pofozkodott a többi, még talpon maradt huligán! A humanista szerepben azért már ismerősebb volt, hiszen az Athidiban is túlfejlett igazságérzete keveri állandóan bajba. Ezúttal viszont egy olyan jelenetben is látható lesz, ami egy az egyben a 2003-as Beyond Borders (Határok nélkül, Clive Owen és Angelina Jolie főszereplésével) című filmben volt látható, amikor egy segélyszervezet orvosa végtelen dühében beront egy adománygyűjtő, puccos rendezvényre, egy csontsovány afrikai éhező kisfiúval. Mahesh is ezt teszi, de ő egy kisfiú holttestét viszi be, szívszorongató jelenet volt.
Trisha Krisnan már volt partnere, méghozzá az Athaduban, ahol egy butuska falusi szépséget alakított, és mit ad isten, ebben a filmben is egy butuska falusi szépséget alakít. Vagyis nem, inkább egy mérhetetlenül butuska falusi szépséget. A leányzó annyira ostoba, hogy Mahesh egyetemi évfolyamtársai szájtátva hallgatják a hülyeségeit, mert nem mindennapi élményben van részük. Szerintem a színésznő nagyon jól szórakozhatott közben, mert ő meg amúgy a való életben egyáltalán nem az a buta, üresfejű szépség.
Mindenképpen meg kell még említenem a harmadik főszereplőt, Irrfan Khant, mert idáig csak hindi filmekben láttam, ez az első telugu nyelvű film tőle, és hogy egy köztörvényes bűnözőt alakít, aki politikussá lesz, az már csak hab a tortán. Van egy rész, amiben elmeséli élete történetét, és jelenetek villannak be erről, mindegyikben más a haja, az öltözéke, zseniálisan oldották meg!
És persze nem hagyhatom szó nélkül Prakash Rajt sem, aki teljesen leküzdi magát a béna kacsa szintjére, miután elköveti azt a hibát, hogy többször is összeütközésbe kerül Mahesh-sal, és ahelyett, hogy tanulna az esetből, és igyekezne felgyógyulni, még további gipszkötéseket, majd egy teljes gipszágyat gyűjt be magának.
Mahesh mégsem ettől igazán erős a filmben, hanem, hogy hihetetlenül szuggesztív egyéniség, és öt perc alatt képes többezer diákot mozgósítani, akik teljes egészében mögé sorakoznak, és ugyanazt a néma dühöt mutatják, amit Mahesh érez. Ezeket a jeleneteket, bárki is találta ki őket, csak dicséret illeti, mert nagyon jól mutatja, hogy egy ember nem sokra képes, de sokezer már akár arra is, hogy a belügyminiszter idegesen rikácsoljon a saját hálószobájában.
Az akciójelenetek nagyon jók lettek, az utolsóban például a három főszereplő egy 30 emeletes ház belső aknájába zuhan, ami tele van kifeszített kötelekkel, rettentően jól meg lett csinálva, ahogy verekednek, meg menteni próbálják a másikat közben.
A zenék közül egy-kettő nagyon jó lett, az első például azért, mert koppintás Michael Jackson Smoot Criminaljából.
Összességében nem ez a legjobb Mahesh Babu film, de messze jobb, mint a legtöbb amerikai akció-film.
