Az Aquamant elnézve egyből az jutott eszembe, hogy Warner/DC mintha megpróbált volna tanulni azokból a hibákból, amelyeket a kritikák eddig felróttak neki (különös tekintettel a túlságosan komor hangulatot, a búval bélelt hősöket, no meg azt, hogy filmjeik túlságosan komolyan veszik saját magukat), s mindegy-mindegy alapon megcsinálták eddigi filmjeiknek az antitézisét. Az eredmény: egy veszettül látványos és szórakoztató kalandfilm, amely persze még így is sok gyermekbetegséggel rendelkezik, ugyanakkor a főszereplője tesz arról, hogy egy picit több legyen bűnös élvezetnél. Hangsúlyozom: egy picit.
A történet szerint Atlanna, Atlantisz hercegnője egy kényszerházasság miatt a felszínre menekül, ahol találkozik Tom Curry világítótorony-őrrel. Kapcsolatokból egy fiúgyermek születik, Arthur, vagyis Aquaman, aki tehát félig atlantiszi, félig földi. A probléma ott kezdődik, amikor Arthur víz alatti testvére, Orm király háborúra készül a felszíni világgal szemben, s Aquaman az egyetlen, aki ezt megakadályozhatja. Hogy elkerüljék ezt a pusztító konfliktust, Arthurnak meg kell szereznie a hatalmat jelképező fegyvert (stílusosan: egy szigonyt) egy újabb hercegnő, Mera segítségével, s szembeszállnia testvérével.
James Wan, miután lefektette egy sikeres horror-franchise alapjait (Démonok között), s megmutatta magát a „fizikát meghazudtolóan autózó tsalád” (=Halálos iramban 7) szériájában, arról is tanúbizonyságot tett, hogy a képregény-filmek világában is megállja a helyét. Ráadásul a DC új filmjénél egy igazán nagy büdzséből is gazdálkodhatott, ő pedig John Hammond után szabadon csak arra gondolhatott, hogy „akkor most nem spórolunk semmin!” Nos, nem is spórolt, legalábbis CGI tekintetében ez bizton állítható: a látványvilágra abszolút nem lehet panaszunk, van itt minden, mint a búcsúban: neonfényes Atlantisz, páncélos cápákon lézerágyúval lövöldöző emberek, no meg egy Godzilla-szerű óriásszörny, és ezek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Kicsit túl sok is a látvány, mintha Wan és gárdája nem ismerné a „kevesebb több” elvet (bizonyos jelenetekhez nem elég csak néhány víziszörny, hanem egy egész hadseregnyi kell). Persze adódhatna a kérdés, hogy jó-jó, látványos és pörgős a film, de mi a helyzet a többi alkotóelemmel?
Kezdjük a főszereplővel: a Jason Momoa által alakított Aquaman egy nagyon szélsőséges figura, amolyan „először üt, aztán kérdez” típus. Filmbéli karakterében egyszerre van meg a naivitás és a suttyóság, amely meglepően hangzik, de dramaturgiai szempontból egész jól működik jelen alkotásban. Kicsit olyan, mintha ötvöződne a „legkisebb királyfi elmegy szerencsét próbálni” alapú történet egy ’80-as évekbeli Schwarzenegger akciófilm-sztorival. Arthur/Aquaman mintha a józan paraszti ész egyszerűsége lenne ebben a filmben, aki a legbonyolultabb helyzeteket is egy jól irányzott ütéssel és/vagy egy epés egysorossal oldja meg. És ami a legérdekesebb, hogy az ilyen jelenetek az esetek többségében valóban humorosak lettek, s nem kínosak. Mellette láthatjuk Merát (Amber Heard), akivel nagyon jó párost alkotnak, s bár kettejüknek ugyan van egy klisés szála (mikor csattan már el az az első csók), kétségtelen, hogy a folyamatos civakodással tarkított, dinamikus kapcsolatuk a film egyik erőssége. Nem úgy, mint a történet gonoszai: Orm király fájóan sablonos, motivációi pedig igencsak mondvacsináltak, míg a Fekete Manta kap egy valamire való motivációt (a nem túl eredeti bosszúvágyat), de a karaktere olyannyira kidolgozatlan, hogy még a stáblista utáni jelenettel is azt mondom, hogy akár ki is hagyhatták volna a filmből.
Zárásként még annyit hozzátennék, hogy a látványvilágnál használt kreativitást a történetmesélésre nem sikerült átültetni: fordulatai javarészt kiszámíthatóak, bizonyos pontoknál pedig a röhejesség határát súrolják (itt mindenképp meg kell említenem Nicole Kidmant, aki SPOILER!!! a film végén a puszta megjelenésével megoldja a testvérek konfliktusát, s hirtelen minden happy lesz. Bocsi, de ennél azért több fantáziát vártam volna az írói brigádtól). Helyenként pedig mintha túlzottan epikus szeretett volna lenni az Aquaman, s ez leginkább a filmvégi csatajelentnél volt szembetűnő: egyszerűen annyi mindent próbáltak abba a szekvenciába beletuszkolni látvány tekintetében, hogy a történet egyik legfontosabb része teljesen súlytalanná vált, s nem lett egyéb egy túlzsúfolt masszánál. S bár tudom, hogy egy fikciós történetnél nem mindig kell felróni a fizikai törvények ellentmondásosságát, de a vízben lebegő emberek látványa (akik ráadásképpen nem is úsznak, hanem siklanak), valamiért roppant erőltetett hatást értek el.
Bár az Aquaman továbbra sem a DCEU legjobb dobása, a fenti hibái ellenére az érdemeit sem szabad lebecsülni: kikapcsol, szórakoztat, a látványvilága magával ragadó, az akciójelenetei pedig összességében jól megkomponáltak (néhány kivételtől eltekintve). Megtekintéséhez minél nagyobb vásznat javaslunk!
