Formabontó polgárpukkasztás

2019.02.06 16:34 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 1887x

0

Gaspar Noé híresen hírhedt filmjét, a Visszafordíthatatlant a filmtörténet egyik legerőszakosabb alkotásaiközött tartják számon. Ennek tudatában ültem neki, amelyre helyenként valóban ráaggathatjuk, hogy erőszakos, de sokkal inkább megterhelő. Ezt azonban sokkal inkább a hagyományos filmnyelvvel való szembemenésnek köszönheti, valamint annak, hogy a rendező mintha minden lehetséges eszközt bevetne azért, hogy a néző rosszul érezze magát a megtekintésre szánt 97 perc alatt.

„Az idő mindent elpusztít” hallhatjuk a film elején, s olvashatjuk a végén. Noé keretbe foglalja a filmjét, hogy aztán ebben a keretben „elmeséljen” egy sztorit: van három barát, Alex, Marcus és Pierre, akik elmennek este egy buliba. A partin Alex és Marcus (akik egy párt alkotnak), összekülönböznek, a lány otthagyja a srácokat, elindul haza. A krach egy aluljáróban üt be: megtámadja egy perverz (stáblista szerint Giliszta), s megerőszakolja. Miután Marcus és Pierre megtalálják Alexet, egy bosszúhadjáratra indulnak, megkeresvén az erőszaktevőt, a nyomok pedig egy Rectum (Végbél) nevű klubba vezetnek, ahol aztán lesz nemulass nekik is, másoknak is.

Elöljáróban az elmondható, hogy a filmnek nem a fenti, mintegy 500 karakteres szinopszisa az erénye, sokkal inkább az eszközrendszere: az egyik csavart az adja, hogy az egész visszafele történik (igen, először láthatjuk a stáblistát, valamint az első jelenet egy „átlag” filmben az utolsó lenne, és így tovább), amelynek eredményeként mindig előbb láthatjuk az okozatot, mint az okot. Emellett az egész egy három oldalas filmnovellán alapul (ezt még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük forgatókönyvnek), azaz szinte végig improvizálnak a színészek: egymás szavába vágnak, szinte alig van normálisan felépített dialógus, amely talán zavarónak tűnhet, de hozzáteszem, nagyon életszerűvé válik az élmény. A kamera szinte állandóan mozog, hol összevissza forog, hol kézi kamerásan remeg, s helyenként alig kivehető mi történik a vásznon/képernyőn, de ne legyenek illúzióink, alkalomadtán a kamera is megáll (igen-igen, azoknál a bestiális részeknél). Van még itt nekünk egy elég nyomasztó zenei aláfestés is (ez hol egy monoton, loop-szerű diszkómuzsikát jelent, hol pedig egy alacsony frekvenciájú, alig halható zúgást, mely az embereknél émelygést és rosszullétet tud okozni), vagyis azt is mondhatjuk, hogy a rendező tényleg mindent megtenne annak érdekében, hogy erre a bő másfél órára ne érezze jól magát a néző a bőrében. A film közepére pedig eljutunk a sokat idézet megerőszakolós jelenethez, amelyre nincs jobb szó: egyáltalán nem jó végignézni. A slusszpoén pedig az, hogy még csak nem is a szexuális aktus miatt, hanem ami az aktus után történik Monica Beluccival (számomra rejtély, hogy a színésznő hogyan tudott igent mondani erre a koncepcióra).

Mivel visszafele halad a cselekmény, így a film második fele már közel sem olyan erőszakos, viszont ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne megterhelő. Hiszen amennyire idillikusnak tűnik a záró öt perc, már nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy mi történik ezekkel a szereplőkkel. Noé először prezentálja a poklot, olyan kidolgozottan, hogy azt már nem lehet fokozni, ezután mutat egy olyan mennyországot, amelyre a legjobb az, hogy esetlen.

Azt bizton állíthatom, hogy a Visszafordíthatatlannal kapcsolatban egyáltalán nem lehet közömbösen nyilatkozni: kizökkent a komfortzónádból, s nem árt hozzá egy kis lelki ráhangolódás, de ha egyszer sikerül végignézned, akkor biztos nem fogod elfelejteni! Így az sem csoda, hogy a kész filmet csak kétféleképpen lehet értékelni: vagy nézhetetlennek tituláljuk, vagy hagyjuk, hogy magával rántson, s ezáltal a szereplőkkel együtt zuhanjunk Gaspar Noé különleges víziójába.