Visszafordíthatatlan (2002)

Borzalmas nehogy meg nézze valaki. Egyszerűen sz*)r.

Gaspar Noé híresen hírhedt filmjét, a Visszafordíthatatlant a filmtörténet egyik legerőszakosabb alkotásaiközött tartják számon. Ennek tudatában ültem neki, amelyre helyenként valóban ráaggathatjuk, hogy erőszakos, de sokkal inkább megterhelő. Ezt azonban sokkal inkább a hagyományos filmnyelvvel való szembemenésnek köszönheti, valamint annak, hogy a rendező mintha minden lehetséges eszközt bevetne azért, hogy a néző rosszul érezze magát a megtekintésre szánt 97 perc alatt. „Az idő mindent elpusztít” hallhatjuk a film elején, s olvashatjuk a végén. Noé keretbe foglalja a filmjét, hogy aztán ebben a keretben „elmeséljen” egy sztorit: van három barát, Alex, Marcus és Pierre, akik elmennek este egy buliba. A partin Alex és Marcus (akik egy párt alkotnak), összekülönböznek, a lány otthagyja a srácokat, elindul haza. A krach egy aluljáróban üt be: megtámadja egy perverz (stáblista szerint Giliszta), s megerőszakolja. Miután Marcus és Pierre megtalálják Alexet, egy bosszúhadjáratra indulnak, megkeresvén az erőszaktevőt, a nyomok pedig egy Rectum (Végbél) nevű klubba vezetnek, ahol aztán lesz nemulass nekik is, másoknak is. Elöljáróban az elmondható, hogy a filmnek nem a fenti, mintegy 500 karakteres szinopszisa az erénye, sokkal inkább az eszközrendszere: az egyik csavart az adja, hogy az egész visszafele történik (igen, először láthatjuk a stáblistát, valamint az első jelenet egy „á... több»

Zseniális film, ami többször nézős lehetne, ha nem lenne annyira felkavaró. Biztos, hogy sokáig kísérti még a nézőjét, engem legalábbis "követett" egy jó darabig. Remek darab, de csak erősebb idegzetűeknek ajánlom.

Sajnálom, ennél a filmnél képtelen vagyok objektívan értékelni. Filmtechnikailag talán rendben van. Talán ütős, hogy részben visszafelé zajlanak az események. Vagy épp a kamerakezelés, és a zene is rendben van. Talán. Ugyanakkor egy ilyen film megtekintése után elgondolkodik az ember, hogy maga a filmgyártás ezért jött-e létre. Hogy olyan borzalmakat mutassunk be, amikkel az emberek nagy része a mi kultúránkban sosem találkozik élete során. Mi értelme van olyan borzalmak végignézésének, amivel sosem találkozunk? De leginkább soha nem is akarunk találkozni? Mit ad hozzá az életünkhöz? Hol építi a lelkünket, a mentális énünket? Szerintem sehol. Szerintem a film világa nem ezért jött létre. Semmivel sem vagyok előrébb semmiben, mint enélkül a film nélkül lettem volna. Hol tesz nekem jót az, hogy ezt megnéztem? Sehol. Jobb ember lettem? Nem. A film világa is egy eszköz az ember kezében, tudja jóra, tudja rosszra használni. Ilyen filmek helyett inkább olyanokat kéne készíteni, amik szebbé, jobbá teszi az ember lelkét, és nem roncsolja, bántja, sérti.

Nagyon-Nagyon-Nagyon erős gyomor kell hozzá, de kétségtelenül mestermű. A színészek egyenesen lélegzetelállító alakítást nyújtanak, az egész hangulatot körbelengi egyfajta szűnni nem akaró lüktetés, ami egyre fokozódik - ebben az esetben ez fordítva értendő, mivel a film a záró képsorokkal indít és visszafelé halad. Szívesen mondanám, hogy mindenki nézze meg, de hiba volna. Tényleg csak az vállalkozzon rá, aki lelkileg elég erősnek érzi magát, de őt is sokkolni fogja néhány képsor.

Nagyon szerettem volna már régen megnézni, örülök, hogy rászántam magam, igazán egyedi alkotás. Bár vannak benne olyan részek, amikre nem szívesen gondolok vissza, bár bírom az erőszak ábrázolását, de ez "betett" azért kicsit.

Ha valaki csak véletlenűl kapcsolná be akkor is tudná a kamera mozgásokról, hogy ez bizony egy Gaspar Noé film. Nagyon Nehezen emészthető már maga a történet, de a képi világ sem egyszerű. Amikor a zajos kameraforgatós jelenetek vannak akkkor kicsit nekem az túl sok volt nem láttam értelmét meg fájdult a fejem is. De mégis végig néztem. Sosem fogom elfelejteni, az biztos!