Most akkor távolról indítanék, s aztán közelednék a film felé.
Mostanában - mondjuk úgy az elmúlt egy évben - több olyan filmet láttam moziban vagy tévében, ami bár valószínűleg sokakat megérintett, nekem valahogy mégsem jött át, vagy egyenesen kifejezetten rossz hatással volt rám. - Illetve vannak az olyan filmek, amiket nagy volumenűnek szántak; de sokkal nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Igaz, hogy ezek közül egynéhány darabra csak háttérzajként figyeltem, egyéb elfoglaltságok mellett. Viszont az igazán kiemelkedő alkotások akkor is képesek hatással lenni az emberre, amikor nem feltétlenül figyel rájuk teljes összpontosítással az ember. S nem véletlenül kezdtem el most hozzászólást írni. -
Most csak 2, illetve 3 példát írnék erre. Amikor a Csillag születik című film előzetesét láttam talán úgy egy éve. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból a Sakáltanya című film jutott eszembe, amely filmről hatalmas extázissal, és lelki plusszal jöttem ki 19 évvel ezelőtt a moziból. S a Csillag születik kapcsán is hasonló elvárásokkal ültem be a moziba. - Nem rémlik, hogy a film korábbi verzióit láttam volna. - Ehhez képest már a film első perceiben rossz érzés fogott el, ami a film végefelé haladva csak hatványozódott, s szinte remegve, és némi megkönnyebbüléssel léptem ki a film után a moziteremből. Egyszerűen lesokkolt. Talán kissé úgy éreztem magam, mint Kőmíves Kelemen és társai, folyamatos sikertelenségeik után.
Némiképp másképp viszonyultam a könyvek alapján készült "Kutya-trilógia" első 2 darabjához - a 2. részt moziban, az elsőt tévében volt szerencsém elcsípni.
Meg kellett volna érintenie e filmeknek. Nekem is volt kutyám, pont eddigi életéveim középső életéveiben. Értettem a filmek koncepcióját, érteni véltem a filmek üzenetét, s mégis valahogy szinte teljes ürességet éreztem eme filmek megtekintése alatt.
2 okból említettem meg ezen alkotásokat.
Lehet, hogy én reagálom ezt túl, de mostanság divattá vált elítélni embertársainkat, ha akár filmekről, akár más témában más a véleményük, mint a miénk. - Akinek nem inge, ne vegye magára. - Ennek negatívabb verziója, amikor elég agresszívan ki is nyilvánítjuk véleményünket, ráadásul nem feltétlenül például az adott filmről, hanem a hozzászólás írójáról. Engem például többször támadtak le így hasonló szituációkban; valamikor egyenesen azért, mert hosszú hozzászólást merészeltem írni, és mindenféle személyeskedő megjegyzéssel illettek ezért. - Ez egy másik honlapon szokott megtörténni. Nem itt. -
Tény és való, hogy olykor nekem is el szokott kerekedni a szemem, ha egy számomra kedves filmet lesújtóan véleményeznek. Viszont szeretnék feltenni egy kérdést.
Egyenesen bűn, sőt talán elítélendő, ha engem a Csillag születik című film egyszerűen nem tudott megérinteni, talán meg is kell érte kövezni?
Különböző emberek vagyunk, különbözőképpen látjuk a világ dolgait, s ez így van rendjén, így van jól. Szerintem ezt tiszteletben kell tartani. Például különböző életszemléletek miatt szerintem egyik ember sem értékesebb, vagy értéktelenebb a másiknál.
A másik ok, amiért ezeket a filmeket emlegettem, hogy... Még ha talán túl sok kapcsolódási pont nincs is az emlegetett filmek, és a Mezítlábas szerelem között - sőt, talán semennyi -, mégis némileg elmondható, hogy hasonló kategóriába tartoznak, hozhatnak hasonló életérzést.
Ami ezúttal, legalábbis nálam nem teljesült - szerencsére. Ellenkezőleg.
Épp félálomban, talán elalvás előtt kapcsolgattam a televíziót, valami kellemesebb háttérzajt keresve. Így véletlenül kapcsoltam arra a csatornára, ahol ezt a filmet adták.
Mivel lemaradtam a film első perceiről, fogalmam se volt, hogy épp mit látok.
Amikor megláttam Til Schweigert egy talán kicsit komikusabb momentumban, abban bizakodtam, hogy a színész egy két részes filmjének első darabját látom, amit már régóta szerettem volna megnézni, de sohasem sikerült elejétől a végéig elcsípni, csak kisebb részleteket.
Nagyon hamar sokk-ként ért a felismerés, hogy ez valószínűleg valami más film lesz. Elbizonytalanodtam, hogy nekem, és a lelkemnek éppen akkor szüksége van erre a filmre. Utánanéztem, hogy mi ez. Felemás érzéseim voltak. Valamiért jelentéktelen filmnek éreztem - jelentéktelenebbnek, mint az említett Til Schweiger-film -; viszont az illető honlapon nagyon pazar átlagot kapott, rengeteg értékelés alapján.
Ez is némiképp szkeptikussá tett. Kifejezetten jó példa hasonló szituációra pont az emlegetett Csillag születik. Van olyan, amikor az ember együtt haladni a világ sodrával, valamikor totálisan az ellentétes irányba halad. Szerintem ezzel semmi baj, ha nem az autópályán történik hasonló szituáció, bár filmekben az ilyen helyzet is okozhatja komikus pillanatok tömkelegét.
A filmet nézve, figyelve sokáig csatornát akartam váltani. Valami mégis odatapasztott a képernyő elé, letettem a távirányítót. Némiképp kíváncsi lettem. Ennek ellenére a fal felé fordultam. Megpróbáltam elaludni. Nem sikerült. Más esetekben ilyenkor nagyon hamar csatornát váltok. Itt viszont egyszerűen vonzott magával a film, az atmoszférája. S a film felénél, kétharmadánál már egyszerűen kénytelen voltam a képernyőre szegezni a tekintetem, figyelve a történéseket.
Til Schweiger számomra ez furcsa figura. Felemás, de alapjában véve pozitív érzéseim, benyomásom vannak vele kapcsolatban.
Nyálas képű, üres tekintetű - felemás véleményeket olvastam róla. Sok filmjét látva olyan benyomást kelt legalábbis bennem, mintha a vállán cipelné a világ összes baját. - Attól félek, bizonyos emberekben, ráadásul pont olyan személyekben, akik számomra a legfontosabbak, én is hasonló benyomást keltek, akaratlanul is. - Én például nem merném Schweigert egy versenyautó volánja mögé ültetni egy másodpercre sem, mert folyamatosan félnék, hogy felkenődik a falra. Lucky Luke szerepében is valahogy nehéz elképzelni, Terence Hill után különösen, aki azért mégis egy életvidám, és kifejezetten vidám ember. (Igaz, a Schweiger-féle Lucky Luke verziót még nem sikerült elcsípni.)
S mégis azt kell, hogy mondjam, hogy kifejezetten szimpatikus színész. - Sok, többé-kevésbé a korosztályába tartozó, talán elsősorban amerikai színésszel szemben, akik bár népszerűek, engem kifejezetten irritálnak. - Talán azért szimpatikus, mert némiképp talán azonosulni tudok vele, igaz, viszonylag keveset tudok róla. Leginkább talán a Fülenincs nyúl című filmjének 2. része kapcsán változott róla a véleményem igazán pozitív irányba. - Bár ez a vélemény talán korábban sem volt teljesen negatív. - Igaz, most némiképp bizonytalan vagyok abban, hogy a Fülenincs nyúl 2 Til Schweiger miatt nyerte el a tetszésem. Nem tudom. Elképzelhető.
Érdekes módon, a Mezítlábas szerelem című film kapcsán szinte minden eddigi Til Schweiger-rel kapcsolatos érzésem előjött, legyen az akár pozitív, akár negatív. Igaz, ez részben a filmbeli karakterének is köszönhető. Bár szerintem általában nem véletlenül, nem minden ok nélkül szoktam bizonyos karaktereket bizonyos színészekre szabnak.
Ilyen gonosz balfék karaktert, mint amilyen Nick Keller, egyszerűen nem hordozhat magán a világ. Egy törékeny, némiképp magatehetetlen nőt, akinek talán eddig nem sok fogalma lehet a világról, egyszerűen nem hagyhatunk magára, semmilyen körülmények között, semmilyen okból, egyetlen percre sem; bármilyen szituációt is sodorjon utunkba a sors. - Hogy aztán agresszív emberek, fura alakok rátámadjanak, megkörnyékezzék? - Én nem tennék így, hanem óvnám a hölgyet, persze nem megfojtva Őt. -
Értem én, hogy ez adja a történet fonalának egy részét. De akkor is, számomra többek közt pontosan ez a viselkedés, ez a szemléletmód, amit elítélendőnek tartok, ahogy Nick Keller általában megnyilvánult. Még akkor is belerúgott a lányba, amikor nem tehetett semmiről, s már az összeomlás szélén volt, sőt, talán már össze is omlott.
S egyébként én kifejezetten irigylem Nick Kellert - minden negatív körülmény ellenére, a családja miatt. Mert vannak olyan emberek, akik mindent a feneke alá tolnak. Illetve tolnának, ha hagyná - vagyont, kiváló állást. Ez az, amit én soha nem élhettem át, s részben ez némiképp negatívan alakította a sorsomat; aminek persze ideális esetben én lennék a kovácsa. Tilre, illetve Nickre még visszatérek, hisz eddig csak a negatívumokat írtam róla.
Meg kell említeni Dr. Blöchingert is. Ez a karakter már-már irreális, és túlzónak tűnik. Mégis hihető; és a számomra ismerős nevű és mégis ismeretlen Imogen Kogge jól hozza.
Johanna Wokalek neve is számomra eddig többnyire ismeretlen volt. Bár egy kicsit, valamiért emlékeztetett Susanna Wolff-ra, akit tavaly egy különös, negatív történetű, mégis valamilyen megmagyarázhatatlan okból pozitív atmoszférájú filmben, a Styxben láttam. S Wokalek részben azért keltette fel a figyelmem, mert emlékeztetett Wolff-ra -, de ami fontosabb, hogy Ő maga eleve szimpatikus, a karaktere ellenére/mellett pozitív kisugárzású.
- Egyébként a film különös "aspektusa", hogy szerintem ideális esetben a lábfej a szebbik nem képviselőinek egyik legszebb testrésze lehet; és ilyen tekintetben Wokalekre sem lehet panasz. -
Bár valamennyire talán Nick Kellerrel is azonosulni tudok, leginkább Leila karaktere emlékeztet saját magamra. Több tekintetben én is bezártságban élek, csak teljesen másfajta bezártságban. - Ami a leginkább bánt, hogy általában pont arra a csekély számú emberre vagyok képtelen pozitív benyomást gyakorolni - bármennyire szeretnék -, akik a legfontosabbak számomra; mert ha az ember belekerül egy skatulyába, onnan szinte képtelenség kitörni, hiába tesz meg az ember ezért minden tőle telhető erőfeszítést. -
Nick Kellernek emlegettük már a negatívumait. Mégis vitathatatlan érdemei is vannak.
Ő az, aki megmentette a lányt, aki minden bakija ellenére leginkább próbálta óvni; s igyekezett kitalálni, hogy a lánynak mire van szüksége, illetve mi boldogítaná.
Őszintén szólva, az igazat megvallva, nekem is szinte létszükségletem lenne a saját Nick Kellerem, illetve természetesen annak női verziójának megtalálása, aki meg tudja nekem mutatni az élet értelmét, és a világ örömeit.
Illetve... Bár látszólag az iménti mondatomból az következik, hogy erre nem talán nem vagyok képes; viszont tartogathatok meglepetéseket.
S én is szíves örömest lennék egy lány Nick Kellerre. Ez is legalább akkora vágy - a lehető legnagyobb vágyaim egyike -, mint az, hogy én találhassak egy "Nick Kellert", csak női formában.
Vajon valóra válik a 2 említett álmom/vágyam közül akár csak az egyik is, valaha?
Létezik reménysugár?
