Úgy gondolom, nagyon kevés olyan filmszerető ember van, aki nem ismerné Dr. Hannibal Lecter nevét, akit Anthony Hopkins keltett életre először az 1991-es A bárányok hallgatnak című filmben, majd később még egy folytatásban, a 2001-es Hannibalban, illetve a 2002-es A vörös sárkány című előzményfilmben is megformálta ezt a karaktert. A Thomas Harris által írt könyvtrilógia elképesztő sikeres volt, ezért az író 2006-ban még egyszer visszanyúlt legismertebb karakteréhez, és megírta a Hannibal ébredése című regényét, amiben a fiatal Hannibal Lectert ismerhetjük meg. Ez is elkészült filmes formában még 2007-ben (amiben persze nem Anthony Hopkins alakította a félelmetesen intelligens kannibál hajlamú gonoszt, hisz itt még a húszas éveiben járt a karakter). Viszont az első filmes bemutatkozása Hannibal, "a kannibál" Lecternek nem az 1991-es A bárányok hallgatnak című filmben volt, hanem az 1986-os, jelen filmünkben, Az embervadászban lépett színre. Vagyis... nem egészen! Ugyanis, akik láthatták a filmet, azok valószínűleg kissé megütközhettek a karakter nevén, hisz itt valamilyen okból kifolyólag nem Lecternek mondják, hanem Lectornak. Fura. Nem szeretném összehasonlítani Az embervadászt és A vörös sárkány című filmet, hisz igaz, hogy mindkettő azonos könyvből építkezik, de számomra vaskos különbségek találhatók bennük, ezért lássuk inkább, hogy milyen lett Az embervadász.
Első találkozásom ezzel a filmmel még valamikor a vico-s VHS korszakra tehető, és már akkor is egy kimondottan jó filmnek tartottam, aminek igencsak erős hangulata volt, amit elsősorban két dologgal értek el nálam. Az első a folyamatos versenyfutás az idővel, hisz a filmbéli gyilkos megadott ciklusokban öl. A másik dolog, ami nálam nagyon is jól tudta fokozni a film hangulatát, az a filmzene. Nem sok esetben térek ki a filmzenére, de amit itt Michel Rubini és a The Reds összehoztak, az tényleg megérdemli a dicséretet, hisz pokolian jól tudták a zenéjükkel fokozni a film hangulatát, ami igaz, nem olyan sötét, mint mondjuk A vörös sárkányban, de maximálisan élvezhető itt is. Technikailag sem lehet nagyon kötekedni a filmmel, hisz az adott korlátait jól használja ki. A film rendezője Michael Mann volt, akit itt még elsősorban a Miami Vice 1984–1990-ig tartó sorozat producereként volt ismert (később persze azért letett az asztalra olyan nagy filmeket, mint az 1992-es Az utolsó mohikán, vagy az 1995-ös Szemtől szemben, de itt még azért kevésbé volt ismert rendező), mégsem lehet nagyon belekötni a munkásságába. A színészi alakítások is egész jók voltak, főleg William Petersoné, de a többiektől is egész tisztességes alakításokat láthattunk.
Tehát mindent egybevéve egy kellőképpen izgalmas és pörgős kis akció thriller volt a film, ami egész jól tudta adagolni a közel két órás játékideje alatt a feszültséget és a hangulati elemeket.
