Mese az empátiáról

2019.08.24 11:10 koricapito Olvasottság: 1023x

3

A franciák mindig értettek a filmkészítéshez, főleg annak érzelmi részéhez. Természetesen nemcsak romantikus értelemben gondolok az érzelmekre, hanem drámai, felkavaró értelemben is. Amennyire képesek megörvendeztetni és életre ösztönözni a vígjátékaik, romantikáik, esetleg könnyebb drámáik, annyira képesek lesújtani és lelkileg lerombolni a thrillerek, horrorok és keményebb drámák, amik francia földön készülnek. Az Életrevalók is egy érzelmes film, mégpedig a könnyedebb fajtából, ami igyekszik felnyitni a néző szemét úgy, hogy közben empátiára ösztönözze, és olyan érzéseket váltson ki belőle, mint az együttérzés és az öröm.

Alapvetően a film az emberek egymásra gyakorolt hatását mutatja be, társadalomkritikával megfűszerezve. Az alapötletben nincs semmi extra. Kapunk két karaktert, akiket a társadalmi hovatartozásuk különböztet meg leginkább, hiszen egyikük egy kifinomult, gazdag és meglehetősen fehér férfi, aki ugyan szereti a kihívásokat és szívesen élne pörgősebb életet, mégis egy korábbi baleset miatt tolószékben kell leélnie az életét, másikuk pedig egy szabadszájú, vagyonosnak nem éppen nevezhető férfi, aki ráadásul fekete, ami igencsak hátráltatja abban, hogy előrébb jusson az életben, viszont fizikailag szinte bármire képes, ugyanis tökéletesen egészséges. Nehéz elképzelni két ilyen – szinte minden tekintetben különböző – embert egy közegben, a film mégis erre épül. Itt nem a sztori a fontos, hanem a karakterek. Azok pedig jók, akárcsak a színészek, akik életre keltik őket. Két férfi – akik egymásra vannak utalva, és különböző személyiségük miatt kénytelenek alkalmazkodni egymáshoz és kompromisszumokat kötni – szép lassan összebarátkozik és megváltoztatják egymás életét, illetve az élethez való hozzáállásukat.

Nagyon szép történet és kifejezetten emocionális, viszont sajnos elég meseszerű. Azt tudom, hogy valódi események és karakterek ihlették a filmet, de mégsem érződik valódinak. Ez egy olyan dráma, ami elfelejt drámai lenni. Legalább is én azt éreztem, hogy sokkal életszerűbb és hatásosabb lett volna a film, ha vannak benne igazi mélypontok, vannak benne komolyabb konfliktusok, amikkel szembe kell nézniük a szereplőknek. Azt tudom, hogy önmagában is elég tragikus a két karakter helyzete, de ezek csak eszközök ahhoz, hogy együttérezzünk velük. Nem érződik a valódiságuk. Látszólag zökkenőmentesen haladnak a dolgok, fejlődnek a karakterek. Mindketten szentek, csak a már említett hendikep hátráltatja őket. Ha történik is valami szomorú vagy tragikus, akkor gyorsan bedobnak egy poént, és már minden rendben is van. Ez nem reális. Az élet nem ilyen. Még akkor sem, ha az ember a saját, személyes problémái miatt nem akar még a filmekben is szenvedést és küszködést látni, hanem valamit, ami képes motiválni és ösztönözni, hogy ha derűsen közelíti meg a dolgokat, akkor egyszerűbben túl lehet lendülni bármin. Persze megértem a készítőket, hogy miért nem merték vagy akarták komolyabb, sötétebb mederbe terelni a cselekményt. Olyan filmet akartak csinálni, amivel jó érzéseket válthatnak ki szinte mindenkiből, és úgy gondolom, hogy ez sikerült is.

Látom, hogy miért szereti az emberek többsége ezt a filmet, viszont azt is látom, hogy a kritikusok miért értékelnek vegyesen. Az alapanyag elsőrangú volt, és egy kőkemény dráma jellemző vonásai rejlettek benne, de inkább egy viszonylag könnyebb, emocionálisabb tálalási módot választottak a készítők. Pont emiatt nehéz érzelmileg elmélyülni a karakterek életének valódi nehézségeiben, tragédiáiban, de az üzenet így is egyértelmű és mindenképpen fontos. Arra próbál rávilágítani a film, hogy bármilyen nehéz helyzetben is van az ember, akkor is az élet pozitív oldalára kell fókuszálni, és meg kell találni minden emberben azt a tulajdonságot, amitől Életrevaló. A hibák és a "biztonsági" játék ellenére is egy szerethető filmről beszélünk, bátran merem ajánlani bárkinek.