"Ha nincs hely a pokolban, a holtak majd a Földön járnak."
George A. Romero 1968-ban friss vért fecskendezett a zombifilmes zsánerbe Az élőhalottak éjszakájával, ám hiába beszélünk egy műfajtörténeti jelentőséggel bíró alkotásról, tíz évet kellett várni ahhoz, hogy a rendező ismét előrukkoljon egy olyan filmmel, melyben ismét az élőhalottaké a főszerep. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az évtizedes hiátusnak főleg financiális okai voltak, Romero addig sem tétlenkedett (megrendezte például Az őrültek és a Martin című filmjét), miközben a hazájában végbemenő változásokat figyelemmel kísérve megfogalmazódott benne egy új, de ismételten nem túl optimista vélemény az átalakult amerikai társadalomról.
Az Élőhalottak-trilógia első darabja még az atomháborútól való általános félelemérzetet ragadta meg, a folytatás viszont már a vietnami háborút követő, elkényelmesedett fogyasztói társadalomnak állít görbe tükröt. Szintén megjegyzendő viszont, hogy bár a Holtak hajnala mondanivalója még most is megállja a helyét, filmként meglehetősen „oldszkúl” benyomást kelt, nem feltétlenül a jó értelemben.
A film elején egy tv stúdióban járunk. Egy orvos egy országos járványról beszél, illetve arról, hogy miként lehet azt megfékezni, miközben a helyiségben kisebbfajta káosz alakul ki az ott dolgozók körében. E zűrzavarban két tévés, Stephen és Francine úgy dönt, kereket old munkaadójuk helikopterével. Eközben egy másik helyszínen azt láthatjuk, hogy egy kommandós csapat rajtaütést hajt végre egy terroristacsoporton, ám az akció balul sül el az ott felbukkanó élőhalottak miatt. Itt két katona, Roger és Peter elhatározza, hogy lelép, s csatlakoznak az előbb megismert pároshoz.
Menekülésük során kiderül, hogy a járványról szóló hírek igazak, s az egész országot ellepték az élőhalottak, a katonaság pedig tehetetlen. A kis csapat a kifogyó üzemanyag miatt egy bevásárlóközpontnál áll meg, s mivel a pláza (néhány zombit mint potenciális veszélyforrást leszámítva) bőségesen el van látva minden, a túléléshez szükséges eszközzel, a négyes előbb zombimentes övezetté varázsolja a területet, s elbarikádozza az épületet. Az „erődítményük” azonban később a saját csapdájukká válik, részben az egyre több élőhalottnak, részben egy motoros bandának köszönhetően.
Azáltal, hogy Romero a cselekmény fő helyszínévé egy bevásárló központot tett, két fontos aspektusból hatott a Holtak hajnalára. Egyrészt nagyon is érzékelhetővé vált a kritikai éle annak a jelenségnek, amely a ’70-es évek második felében jellemezte az amerikai és úgy en bloc a nyugati társadalmat. Gondoljunk csak bele! Vége a vietnami háborúnak, nincsenek nagyobb, országokon átívelő katonai konfliktusok, az átlagembernek minden esélye megvan ahhoz, hogy kényelmes életet éljen. Ehhez az életstílushoz pedig a „plázázás” is hozzátartozik. Egy hatalmas placc, ahol rengeteg ilyen meg olyan üzlet, étterem és egyéb szórakozási lehetőség található, nem véletlen tehát, hogy ebben a helyiségben akkor is embertömeggel találkozunk, ha nincs világméretű zombijárvány.
De mi történik a filmben? Az emberek nagy része már élőhalott státuszba került, mégis a pláza körül téblábolnak oly’ sokan. Romero alkotásában azok a pár másodperces jelenetek az igazán ütősek, amikor a bevásárlóközpontban láthatunk néhány zombit csak úgy csoszogni fel-alá. Kérdem én. Nem ugyanezt tapasztaljuk, amikor néhanapján mi is betévedünk egy nagyobb áruházba? De nemcsak ez a magatartás kapja meg a magáét, merthogy a direktor a túlélésért küzdő kvartett tagjaiból sem csinál igazi hőst. A négy szereplővel Romero arra világít rá (s ettől lesz még igazabb a fentebb említett pesszimista látásmód), hogy egy ilyen szituációban az ember nem képes félretenni önnön kicsinyességét, gyarlóságát és hülyeségét, s e tulajdonságai a vesztét okozzák.
A másik fontos aspektus már inkább a filmkészítésre vonatkozik. Arra talán nem is érdemes szót pazarolni, hogy a technikai megoldások felett ma már igencsak eljárt az idő. A kéknek tűnő (bár eredetileg szürkére festett) zombik lassú vánszorgása mai szemmel eléggé megmosolyogtató hatást kelt, arról nem is beszélve, hogy néhány „zombistatiszta” még azelőtt összeesik, mielőtt a lövés eldördült volna. De ez nem jelenti azt, hogy minden ilyen jelenetére az ódivatú jelzőt használnánk; a filmben előforduló néhány belezős jelenet a maga gusztustalanságában is hatásosra sikeredett.
A cselekményvezetést illetően pedig azt mondhatjuk, hogy a plázás környezet kimondottan hátráltató tényezőként hatott. Ez az alapszituáció egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy egy majdnem két és fél órás film nagyobb részét kitöltse, így a filmbéli feszültségek és az akciók legtöbbször abból fakadnak, hogy a négy túlélő hogyan hozza saját magát veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetbe azáltal, hogy boltról boltra szaladgálnak a zombik tengerében. A motoros banda szerepeltetése pedig igencsak töltelék jellegűre sikeredett.
A Holtak hajnala azonban a hibái ellenére mégis helyet érdemel az időtálló horrorklasszikusok között. Olyan film ez, ami az ijesztgetések helyett inkább a hol morbid, hol szatirikus humorával és látásmódjával kelt undort a nézőjében. Még, ha az alkotás technikai vívmányai, illetve a narratívájának lassabb tempója a „kissé megkopott” hatást keltik is, egy nézést mindenképpen megér.
79 Holtak hajnala (1978)
Ha a pokol megtelt, a halottak a földön fognak járni. A zombik immár elszabadultak, seregeik elözönlik, és rettegésben tartják a világot. Négy túlélő egy... több»
