Mikor szóba kerül az európai horrorgyártás, nekem mindig Olaszország jut elsőként az eszembe (még akkor is, ha e téren már finoman szólva sem alkot eme nemzet oly emlékezetes darabokat, mint a 80-as, 90-es évek során). Mégis az olaszok pár úriemberének a neve oly mélyen ágyazódott be az emlékeimbe, hogy szinte írhatnám azt is, hogy örök helyük lesz számomra a horrorfilmek csarnokában. Fulci, Mario és Lamberto Bava, Soavi, D'Amato, vagy épp a jelen filmünk rendezésével debütáló Argento; mind, mind kiváló filmeket köszönhetünk nekik, és ezen úriemberek miatt lesz számomra Olaszország az úgynevezett eurohorror fellegvára.
Szinte az összes, Argento rendezésében készült filmhez volt már szerencsém, viszont talán a sors fintora, hogy mind ezidáig pont a debütáló filmje, a Kristálytollú madár volt az egyetlen, ami kimaradt. Miután pótoltam a lemaradásomat, azt kell, hogy írjam, hogy rengeteg helyen olvastam már erről a filmről, és a legtöbb helyen szinte istenítették. Engem mégsem tudott annyira megfogni, hogy oly áhítattal beszéljek róla, mint sok más ember.
Persze egyáltalán nem rossz vagy gyenge, csak valahogy itt még azt éreztem, hogy ha nem olyan kaliberű személy készítette volna el ezt a filmet, mint Argento, gyorsan a feledés homályába is veszne az alkotás. Így viszont, hogy tudom, hogy egy Argento-filmhez van szerencsém, kicsit kettős mércével írok és értékelem a művét. Kettős mércével, mert tudom, hogy még milyen alkotásokat köszönhetünk neki, illetve kettős mércével azért is, mert mégiscsak egy debütáló filmről van szó.
Argento neve hallatán talán egy réteg-műfaj ugrik be elsőként, méghozzá a giallo (akik jártasak az eurohorrorban, azok egyből tudhatják, mit is jelent ez a műfaj, akik pedig kevésbé, azoknak valahogy úgy írnám le, hogy a krimik és a thrillerek keveréke volt, csak ez talán sokkal nyersebb, brutálisabb, több benne a nyílt erőszak-ábrázolás, és általában egy karakter központúak mind). Sokan talán úgy gondolják, hogy Argento volt az első, aki miatt híressé vált a giallo mint műfaj, de ez nem igaz, hisz eme úriember előtt is készültek már ebből a műfajból filmek, és talán Mario Bava volt az, aki elindította ezeket, Argento csak hozzátett – nem is oly keveset – a zsenialitásából.
Sajnos számomra a Kristálytollú madár című film sem történetileg, sem kivitelezésében nem emelkedik ki az erős átlagból, sőt, még a fő csattanójának vélt "ki is akkor a gyilkos" megoldás is kissé erőltetettnek érződött (legalábbis a magyarázata biztos). Történetileg néhol kicsit felszínes, néhol kicsit lukacsos, de szerencsére egy pillanatra sem válik unalmassá. A főszereplő, ha nem is annyira szimpatikus, de egy pillanatra sem válik irritálóvá a jelenléte a képernyőn. A film zenéje ahhoz képest, hogy egy olyan kaliberű zeneszerző hozta össze, mint Ennio Morricone, számomra nem maradt eléggé emlékezetes. Mint ahogy a filmben látható gyilkosságok is igencsak takaréklángon égnek.
Tehát bemutatkozó filmként Argento összehozott egy sok téren átlagos giallot, amiben már megjelennek azok a stílusjegyek, amik majd a későbbi filmjeit is végig fogják kísérni, de talán itt még nem annyira kiforrottak, hogy a klasszikusai közé beférjen a Kristálytollú madár című alkotása.
69 Kristálytollú madár (1970)
Egy amerikai író Rómában megakadályozza, hogy egy sorozatgyilkos végezzen egy nővel. A férfi úgy dönt, hogy barátnőjével még maradnak kicsit a városban, hogy segítsék a... több»
Szereplők: Tony Musante, Mario Adorf, Enrico Maria Salerno, Suzy Kendall, Eva Renzi
