Megindító dokumentumfilm egy olyan emberről, aki az ÁVH áldozata lett, s akinek az egyetlen élő közeli rokona, az unokaöccse szeretné megadni a méltó végtisztességet.
Biedermann Imre egy zsidó, de már a 19. század közepén katolizált család sarja volt, aki az 1930-as évek elején országgyűlési képviselőként is tevékenykedett. A família egyébként rengeteget tett a birtokaikon lakó emberekért: munkahelyeket létesítettek, iskolákat alapítottak, nyugdíjat biztosítottak az alkalmazottaiknak. 1945 után "csupán" annyi volt Biedermann Imre "bűne", hogy exponálta magát a Horthy-korszakban, és hogy nagybirtokos volt.
Tragikus sorsa gyakorlatilag sok száz másik olyan ember életútjára rímel kisebb-nagyobb mértékben, akik ugyanígy a kommunista rendszer áldozataivá váltak, s akik gyakran még ma is jeltelen tömegsírokban fekszenek. Az igazán szomorú az, hogy ezek a bűnök megtorlatlanok maradtak, az elkövetők háborítatlanul élhették mindennapjaikat, miközben az áldozatok hozzátartozóinak még annyi lehetőségük sem maradt, hogy egy szál virágot tehessenek a halott sírjára.
A film jól bemutatja, hogy ez a kegyetlen, embertelen gondolkodásmód hogy traumatizálhatja még akár most, évtizedekkel később is a rokonokat, hogyan lehet méltóképpen megkísérelni meggyászolni azt, akiről a hozzátartozók sokáig semmit sem tudtak. Vajon le lehet-e így zárnunk magunkban bármit is, fel lehet-e dolgozni egy hozzátartozó ilyen módon történő elvesztését?
Az élet persze megy tovább, amint az ebből a dokumentumfilmből is kiderül, a kérdés csak az, meddig lehet hordozni a traumákat, és hogy ilyen esetekben hol van az igazságtétel.
