Elton John vallomása

2021.05.26 23:25 Artemisia Olvasottság: 278x

7

Ha 70-es, 80-as évek és rock 'n' roll, akkor Elton John. A "Rakétaember" ugyanis a rock felemelkedésének történelmi éveiben, évtizedeiben örvendeztette meg a világot zenei munkásságának színe-javával, ami megkerülhetetlen fogalommá tette őt, sőt a rock és pop zenét nemcsak művelte, hanem hatással is volt ezekre a műfajokra. De nem volt mindig Elton John, az élő legenda. A kis Reginald "Reggie" Dwight szorongó, túlsúlyos, magányos gyermek volt, akiből gátlásos, félénk, szexualitásában bizonytalan kamasz lett. Egy valami mégis mindennél jobban hajtotta: a zene, melyhez való tehetsége már nagyon korán megmutatkozott, és rövid időn belül az egekbe röpítette őt, "rakétaszerű" gyorsasággal született meg és emelkedett magasra Elton John csillaga. A Rocketman pedig Reggie Elton Johnná válását örökíti meg, méghozzá roppant emberközeli és intim módon.

Egy színes életrajzi musical parádés színpadi jelmezekkel és show-kkal, féktelen partik, alkoholmámor, drogok, nagyszerű koreográfiák, örökzöld klasszikus slágerek. Egy művészien kaotikus buborék, mely az érzelmek és a zene nyelvén beszél Elton életútjáról, karrierjéről és magánéleti mélyrepüléséről, a démonaival való küzdelemről. De a film zsenialitása abban rejlik, hogy mindezekről nemcsak tárgyilagosan mesél, nemcsak a cselekmény A-ból B-bé haladását látjuk, hanem egy olyan életérzést nyújt, amire ha kellőképpen ráhangolódunk, akkor megéljük a történéseket, Eltonnal együtt átélünk minden percet, minden nehézséget, minden inspirációt.

A Rocketman hipnotikus hatása, hitelessége, vagyis, hogy ennyire "Elton Johnos", nem véletlen, nagy része van benne annak a ténynek, hogy film producerei maga Elton John és házastársa, David Furnish voltak. A legendás zenész lenyűgöző személyisége és tehetsége mellett oroszlánrészt vállat a film sikerében a Bryan Singer menesztése után a Bohém Rapszódiát tető alá hozó Dexter Fletcher is. A direktor abszolút érzékkel kezelte a témát, és kimaxolta a musical műfaj összes előnyét.

És természetesen a színészi játékokról is szót kell ejteni, melyek feltették az i-re a pontot. A Rocketman nemcsak Elton Johnról szól, hanem egyúttal Taron Egerton mennybemenetele is. Valósággal lubickol a főszerepben, elképesztő hozzáértéssel és természetességgel árnyalja Elton karakterét, kaméleon módjára vedlik át a vásznon ünnepelt rocksztárból elgyötört, függőségeivel küzdő emberré, miközben fenntartja a különc sztár jól ismert imidzsét. Összességében sikerült neki az, ami Rami Maleknek nem sikerült a Bohém rapszódia során: nemcsak egyszerűen Elton Johnnak öltözött, hanem megszemélyesítette, megelevenítette Eltont, amely elevenség minden képkockán átsugárzik.

A filmben elhangzó dalokat saját maga énekelte fel és adja elő, és elképesztő, amit Elton dalaival művel, kétségkívül legalább olyan tehetséges énekes, amilyen tehetséges színész is. A Bernie Taupint alakító Jamie Bell szintén többdimenziós alakítást nyújt, és szinte tapintható az Egertonnal való összhang és kémia. Richard Madden kiváló alakítást nyújt John Reidként, a Taron Egertonnal közös erotikus jelenetükért pedig nagy piros pont jár mindkét színésznek; azért is, mert egyáltalán bevállalták, hogy vászonra visznek egy ilyen kényes témát, és azért is, mert ilyen beleéléssel és tisztelettel tették. Bryce Dallas-Howard is nagyszerűen alakítja Elton anyját, Sheilát, pedig mindössze 9 év korkülönbség van közte és Egerton között.

Az önéletrajzi filmekkel ellentétben a Rocketman nem védőbeszéd, sokkal inkább egy vallomás, Elton John személyes vallomása, vádbeszéde önmaga ellen, hiszen életének legsötétebb időszakát dolgozza fel, nagyon keveset beszél az érdemeiről, többek között lovaggá ütéséről, humanitárius munkájáról, házasságáról és gyermekeiről. Ezek ellenére is teljes alkotás, hiszen a pillanatot, a zenét és a kitartó küzdelmet ünnepli.