Az Alien degli abissi címen napvilágot látott, Antonio Margheriti (1930-2002) olasz származású rendező filmje kimondottan felkeltette az érdeklődésemet, két okból is. Az egyik, hogy kimondottan kedvelem a 80-as években készített olasz horrorfilmeket, emiatt pedig igencsak sokat is láttam belőlük. A másik ok pedig az volt, hogy ezt a filmet egyáltalán nem ismertem. Vagyis hogy ezt gondoltam, egészen addig a pillanatig, amíg a film elején be nem mondják a magyarra keresztelt film címét, Támadó a mélyből. Itt már apróbb emlékfoszlányok felderengtek bennem, hogy mintha lett volna már szerencsém ehhez az alkotáshoz, nagyon régen, valamelyik kevésbé ismert kereskedelmi csatorna késő esti műsora során, de mivel az első 20-30 perce alatt csupán a magyar cím volt az, ami némi támponttal szolgált arra, hogy valamikor régen, már pusztítottam a drága szabadidőmet erre a filmre, így gondoltam, felelevenítem azt, hogy mennyire is volt rossz eme B kategóriás alkotás. Nos, ahhoz eléggé, hogy még én, aki tényleg kedveli ezen időszak ezen filmjeit, egy csillagnál jobbra ne értékeljem. Na de nézzük, hogy mivel is érdemelte ki eme film a nem túl hízelgő egy csillagos értékelésemet.
A 80-as években az olasz horrorfilmes felhozatalban számtalan olyan alkotás született meg, ami valamilyen sikeres (vagy ismert) amerikai horrorfilm amolyan olasz változata volt. Ilyenek voltak például az 1975-ben elkészített Steven Spielberg Cápája, amit az olaszok 1981-ben Az utolsó cápa címen készítettek el, vagy az 1979-es Ridley Scott Alienje, amire az olaszok 1980-ban máris rákontráztak a Contamination című alkotásukkal (és ezt még hosszasan lehetne sorolni). A Támadó a mélyből című film is igencsak hasonlít, pár apróság erejéig, egy szintén amerikai filmre, a szintén 1989-ben készített Mélytengeri szörnyetegre. Azt mondanom sem kell, hogy eme olasz átdolgozások meg sem közelítették az amerikai változatokat, de ha a nézője nyitott a B kategóriás filmekre, és képesek egyfajta nosztalgiát ébreszteni benne eme produkciók, akkor talán még találhat benne olyan dolgokat, amik akár szórakoztatni is tudják majd. Sajnos nálam pont, hogy ez hiányzott a legjobban.
Azt már megszokhattam ezeknél a filmeknél, hogy a színészgárda messze gyengébb minőséget képvisel, mint az alapul vett film bármelyik alakítása. Mivel egyfajta rip-offok ezek, ezért a technikai kivitelezésük is mérföldekre van az amerikai változatokhoz képest, de általában jómagam a forgatókönyvükben szoktam némi pozitívumot felfedezni, ami ahhoz elég szokott lenni, hogy beinduljon a nosztalgiavonat az adott filmnél nálam. Tehát eme film nem az elképesztően ostoba szereplőivel, a rendkívül gyenge technikai kivitelezésekkel, vagy a totálisan hangulattalan atmoszférája miatt lett rém gyenge, hanem a pocsék forgatókönyve miatt. Még azzal sem volt akkora problémám, hogy a filmben csupán 50 percnyi játékidő múltán láthatjuk először a színen a szörnyünket, ami azért egy igazán érdekesnek mondható kivitelezést kapott, mint azzal a hatalmas unalommal, ami addig hatalmába kerített engem a film során. Szerencsére miután a szörnyünk megjelenik, felpörögnek az események, és ostobábbnál ostobább jelenetekkel tarkítják a további filmes élményünket (de itt már legalább ezekben lehet némi szórakozást találni).
Lehet, hogy csak engem kapott el pont rossz időben eme film, de nálam a kevésbé élvezhető olasz rip-offok közt a helye.
