Anno annak idején Ridley Scott 1979-ben elkészítette talán minden idők legjobb sci-fi horrorját, az Alient, és onnantól kezdve számos filmkészítő megpróbálta elkészíteni a saját verzióját is belőle, ez leginkább a 80-as évek olasz filmgyártására volt igaz, akik szinte minden amerikai vagy angol kasszasikernek elkészítették a saját verziójukat (a legtöbb esetben leginkább megmosolyogtató végeredménnyel). Voltak persze olyan filmesek is, akikbe nem szorult azért annyi ambíció, hogy megpróbálják lemásolni Ridley Scott klasszikusát, számukra elegendő volt csupán annyi, hogy meglovagolják az Alien film/filmek sikerét, és hát erre ideális táptalajt szolgáltatott a 80-as és 90-es videókazettás időszaka. Be kell, hogy valljam, hogyha éppen valami igazi Zs kategóriás gyöngyszemre vágyok, akkor sokkal szívesebben keresek eme időszakból, mert hát igencsak bőséges a merítési lehetőség, és mint oly sokszor, az úgynevezett nosztalgiafaktora miatt némiképp még szórakoztatni is tudnak majd eme produkciók. Így jutottam el jelen filmünkhöz, a Dark Universe, vagy ahogy itthon fellelhető, Sötét Univerzumhoz 1993-ból. Nézzük hát, hogy milyen is lett!
Azt már a legelején megállapíthatjuk, hogy a film költségvetésén igencsak érződik az úgynevezett no budget-hatás (és ehhez még addig sem kellett eljutni a történetben, hogy először megpillanthassuk az idegen létformánkat). A stábnak közel 40.000 dollárt sikerült összekapargatnia ennek a filmnek az elkészítéséhez, ami maximálisan kimeríti az alacsony költségvetés fogalmát.
Maga a film története, hát, finoman szólva sem volt túl acélos, de mint már fentebb megemlítettem, ez kimondottan jellemző volt azon produkciókra, amelyeket ezen időszakban, egyből videókazettás kiadásaira száműztek. Viszont mindenképp érdemes megemlíteni azt a tényt is a film történetével kapcsolatban, hogy míg a legtöbb hasonszőrű alkotás forgatókönyve nagy valószínűséggel ráfért volna pár oldalra is, addig a Dark Universe forgatókönyve (amit egy bizonyos Patrick Moran hozott tető alá) legalább megpróbálkozott azzal, hogy ne legyen annyira túlontúl egyszerű a történetvezetése. Ugyanis ennek a filmnek a történetéből legalább két vagy akár három hasonló produkciót is elkészíthettek volna anno annak idején. Ezzel persze nem azt állítom, hogy egy jó történetet sikerült itt összehozni, hanem csupán azt, hogy itt a forgatókönyvíró legalább megpróbálkozott egy összetettebb történettel előállni. Mondjuk azért a dialógusok megírására fordíthatott volna több figyelmet is, mert hát abban finoman szólva sem lett túlontúl erős. Több szót nem is pazarolnék a történetre, emiatt pedig térjünk át a film igazi sava-borsára, a technikai kivitelezéseire.
Be kell, hogy valljam, egyáltalán nem számítottam semmi jóra e téren, viszont kellemesen meglepődtem azon, amit végül láttam, ugyanis egyáltalán nem nevezném minősíthetetlennek az idegen létforma kivitelezését. Mondjuk lehet, hogy ezt részben azért is írom, mert legalább itt nem valami szörnyű számítógépes effekttel teremtették mindezt meg (valószínűleg azért, mert erre nem is volt pénzünk), hanem látszódott az is, hogy erre azért fordítottak némi időt. Külön megmosolyogtam azt is az idegen lény kialakításánál, hogy mennyire erőteljesen törekedtek a készítők arra, hogy valóban hasonlítson a fentebb már említett 1979-es Alienjére (még akkor is, ha a legtöbb esetben csak a feje látszódik).
Az efféle filmeknél nem igazán érdemes nagy elvárásokat támasztani a színészi alakításoknak, avagy a zseniális karaktereknek, és hát jelen filmünk sem kivétel ezalól, viszont részben azért sikerült nekik is szórakoztatniuk.
Összegezve a Dark Universe nem a legrosszabb Alien rip-offs film, amit valaha láttam, de ahhoz, hogy némiképp is szórakoztatni tudjon bárkit is, mindenképp szükséges egy nagy adag nosztalgia a megtekintéséhez. Nálam ezt elsősorban azzal tudta elérni, hogy gyerekkoromban kimondottan sok ilyen alkotással találkozhattam a videotékák alsó polcain.
