Az Ikrek, a gonosz meg a zene

2025.06.03 01:10 Griff Olvasottság: 673x

7

Régen sajnáltam ennyire, hogy nem moziban, vagy olyan szintű eszközzel néztem meg egy filmet, mivel még így, egy szimpla média-tabon is, bár profi fejhallgatóval, nagyot ütött. Igaz, ezúttal viszont kivártam a szinkront, majd másodjára lesz a feliratos verzió. Elmondhatom emiatt, hogy a szinkron is el lett találva minden karakterhez.

Érdekes módon páran párhuzamot vonnak az Alkonyattól pirkadatiggal, pedig teljesen más jelleggel ábrázol, mutat be mindent, a "karóba szív" azonosságot és a domináns zenét leszámítva. Abban country, texas blues és chicano rock dominál. Igaz, abban is van zenész, sőt egy egész zenekar, a Tito & Tarantula. Itt a konkrét zenei vonal Miles Caton.

Abban repkednek a vulgáris kifejezések, itt hihetően hangzanak el, amikor egy ember tényleg kimondaná. Ott már vígjátéki húrok is pendülnek, itt élet adta és egyáltalán nem humorosnak szánt megszólalások mosolyogtatnak. És folytathatnám a végtelenségig az összehasonlítgatást a két, a maga nemében egyedülálló film között. Na, vissza ide!

Majdhogynem minimalista módon mutatja meg a film az akkori kisváros és vonzáskörzete életét, mivel olyan is. A főutca pár boltja, a vasúti pályaudvar (de csak vonatérkezés-induláskor), ami forgalmasabb, minden más ténylegesen is távoli, kis gócpont. És érdekes módon még így is be tudja mutatni az összes helyszínt és az ottani embereket maximalista módon, mégis mindannyiukra csupán a megfelelő időt, karakterépítést, múltidézést szánva.

Figyelembe véve, hogy maga a történet (a stáblista előtti + részt leszámítva) durván 24 óra történése, nagyon ügyesen van felépítve, apránként, késleltetve beleszőve a horrorszálat. Profi módon kapjuk az autentikus zenét, ami az egész filmet átszövi. Kapunk egy, a profizmust elérő zenei betétet, ami a filmzene fogalmát új magasságokba emeli. Amikor a blues, annak előadásmódja a történet alapján megidézi a múltat és a jövőt, zseniális módon kapjuk zenében, korban, stílusban és még öltözködésben is a tökéletesen összeilleszkedő zené(ke)t és képeket.

Ezzel párhuzamot és mégis ellentétet képezve jön a gonosz, a ritmusában pulzusemelő ír népzene és tánc. Hihetetlen kontraszt. Természetesen a legtöbb emberi tulajdonság, viselkedés is bemutatásra kerül. Régi sebek, sérelmek, félelmek kerülnek felszínre, de minden a megfelelően. Magát a rendezést itt már inkább komponálásnak nevezném.

Külön csemege, hogy a gonosz egyfajta közösségi tudatként lett tálalva, aki beolvasztja magába a többi rész minden tudását, emlékét. Minden karaktert a megfelelő színész játszotta, és jól. Kiemelten odatette magát Michael B. Jordan mint dupla szereplő, akit a "közös" jeleneteknél is sikerült jól leforgatni. Az egyetlen negatívum nekem a géppuskás jelenet a végén. Elég vért kaptunk addigra, nem tett hozzá, csak mintha meg kellett volna muszájból halnia. Bár számomra várós volt valamilyen végső jelenet-csavar, a vége után, a stáblista előtt kapott percek tálalása is profin történt, és ez adta meg a tökéletes lezárást.