Visszafelé haladós történet François Ozontól; volt már ilyen a filmtörténelemben, de azért még nincs ez elcsépelve, van hely még egy ilyen megoldásnak.
A férj karaktere számomra vállalhatatlan volt, ami a film nagy része alatt eléggé elidegenített, nehéz volt nézni. Az a vicc, hogy a nászéjszakai vízparti jelenetnél, a film kétharmadánál jöttem rá, hogy én ezt már láttam, ezek szerint működött a freudi elfojtás. Egyébként ez volt az a jelenet, ameddig várni kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy mi a helyzet, hol a bibi a két házastárs között. De ennyire nem egyszerű a sztori, a film elején és végén lévő két, egymástól eltérően nem konszenzuális szexjelenet egyfajta különös keretbe foglalja Gilles patológiáját.
A történet nyertese visszatekintve minden kétséget kizáróan az a Valérie, akit a történet kezdetén (ami a film végén van ugye) dobott Gilles, hogy Marionra cserélje. Majdnem ráfaragott azzal a férfival, de aztán az utolsó pillanatban megúszta.
Általában szépen haladtunk visszafelé, csak az vágta tönkre a befogadásomat, hogy a férfi végig és kitartóan egy oltári nagy seggfejként viselkedett. A film végére kénytelen voltam belátni, hogy nehéz lett volna ezt az egészet így, ezzel a forgatókönyvvel úgy megvalósítani, ha jobb arc lett volna az illető. Szükséges rosszként tehát elfogadom, hogy így volt.
Másba se nagyon tudok belekötni, hacsak azt az apróságot nem számoljuk, hogy addig tolattunk az időben, amíg még nem volt Ford Focus, és hát valahol az 1990-es években milyen autó tette le Mariont a szálloda bejáratánál: egy akkor még nem létező Ford Focus. Na de ez már szőrszálhasogatás a részemről, ennél nagyobb hibája egy filmnek se legyen.
Ez a film a rendező Swimming Pool című alkotása után következett egy évvel, és bár nem volt rossz, nem sikerült megismételni az akkori teljesítményt, én inkább arra szeretnék emlékezni Ozon munkái közül. Ettől függetlenül ez is egy nagyon érdekes darab, és az olasz filmzene választás is remek volt.
