Nemrégiben szóba került ez a film, és borzasztó emlékek ugrottak be. Lombos honvéd egy bombatölcsérben lapul, halottnak tetteti magát, a nyelvét kinyújtva sikeresen megidézi bármelyik rajzfilmhős eltorzult arcát. Szánalmas és borzalmas a rendezése ennek a jelenetnek. Aztán a szovjet katonák szó szerint arconh*gyozzák a főhőst. Ez meg egyenesen sértő módon elbaltázott kivitelezése a jelenetnek (de nem gondolatvilágában). Értem, hogy az író-rendező (Füle Zoltán) mit akart kihozni a jelenetből, de messze nem sikerült.
Az Ellenség a kapuknál című filmben a rusztikus ruszki katonák "meggyújtom a fingomat" versenyére lehet azt mondani, hogy gusztustalan, viszont mindenképpen találó, zseniálisan jó kép. Itt meg csak azt éreztem, Zoliban (személyesen ismerem) nincs meg a zsenialitás, csak az ízlésvilág hiánya.
Másik jelenet: Lombos honvéd a fészerből akar szökni, ezért hurkolt kötelet dob ki a falon túlra, és reménykedik, hogy megakad valamiben... miért is? Mindegy is, mert a hurok egy kerti padba akad be, Lombos honvéd elkezdi felhúzni, a padon ülő komiszár elvtárs legnagyobb megrökönyödésére... Fúú!
Na most, az én jelenetleírásom tízszer viccesebb, mint ahogy ez megjelent a filmben, arról nem is beszélve, hogy a jelenetnek se eleje, se vége, csak úgy bele lett nyomva a történetbe. Mint vicces kis epizód. Hehe. Egy olyan filmdrámába, ami bibliai ihletésű, misztikumot is tartalmaz a (rendkívül jó) akciójelenetek mellett. Hát nem volt ez egy kicsit fals? Vagy ahogy én reagáltam: mi ez a gusztustalan, ízléstelen katyvasz, ami itt hömpölyög!?
A szereplőknek nulla karizmája, a történet nézhetetlenül pocsék, a megvalósítás bárdolatlan, alulképzettséget sejtett. Még egyszer le kell írnom, az akciójelenetek kiválóak, csakúgy, mint a kosztümök, kellékek. De ennyi van ebben a filmben, drága Elza, én visszaraklak arra az alsó polcra, ahonnan felemeltelek. Sajnálattal kell kijelentenem, inkább nézem A hűség a becsületem című olasz (szintén amatőr) filmet, mint ezt. Még akkor is, ha Rákay Filipnek ugyanilyen szerencsétlen tehetségtelenséget forintmilliárdokból sikerült összehoznia, a véleményem nem változik a Drága Elzával kapcsolatban: csak azoknak érték, akik részt vettek a megalkotásában.
72 Drága Elza! (2014)
Lombos Mihály a keleti fronton értesül arról, hogy felesége megcsalja, ezért fejébe veszi, hogy mindenáron hazajut, és megöli asszonyát. A hazafele vezető út azonban nem várt... több»
Őszintén szólva elolvastam ezt a kritikát, és elég vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Félreértés ne essék: egy filmet természetesen lehet kritizálni. Sőt, kell is. Senkinek sem kötelező szeretnie a Drága Elzát, és az sem probléma, ha valakinek nem működnek bizonyos jelenetek vagy a film világa. Viszont itt nem ez az, ami igazán zavaró. Ami számomra furcsa, az az, hogy a szövegből nagyon erősen süt egy régi személyes konfliktus jelenléte. Te magad írod le, hogy személyesen ismered az alkotót, és innentől kezdve óhatatlanul felmerül a kérdés: ez valóban egy független filmes kritika vagy egy régi sérelem nyilvános folytatása? Mert a kettő nem ugyanaz. A kritika egy ponton túl már nem a filmről szól, hanem az alkotó személyéről. Az olyan kifejezések, mint az ízléstelen, a katyvasz, az alulképzettséget sejtet, vagy a nincs meg a zsenialitás, már nem a jelenetekről, a dramaturgiáról vagy a rendezői döntésekről szólnak, hanem közvetve magát az embert minősítik. Ez pedig szerintem nem szerencsés. Ráadásul azért is furcsa, mert az alkotó legalább letett valamit az asztalra. Készített egy egészestés filmet, amely több mint tíz évvel a bemutatója után még mindig beszédtéma, külföldi közönséghez is eljutott, és továbbra is új nézőket talál. Lehet nem szeretni. Lehet azt mondani, hogy valakinek ez nem működik. De azt nagyon nehéz állítani, hogy jelentéktelen alkotásról beszélünk. Számomra az is érdekes kérdés, hogy egy filmes adatbázisban hogyan jelenhet meg olyan kritika, amelyben ennyire egyértelműen érződik egy személyes érintettség. Egy kritikusnak nem feltétlenül kell filmes végzettséggel rendelkeznie ahhoz, hogy véleményt mondjon. Ahhoz viszont szerintem igenis szükség van bizonyos fokú távolságtartásra és önfegyelemre, hogy a személyes sérelmek ne szivárogjanak át a szövegbe. Mert a jó kritika nem az alkotó személyéről szól. Hanem magáról az alkotásról. És őszintén szólva, ezt olvasva nekem az volt az érzésem, hogy itt nem elsősorban a Drága Elza van a célkeresztben, hanem annak alkotója. Ez pedig már nem szakmai vita, hanem valami egészen más. Kár érte. Mert lehetett volna ez egy érdekes, szakmai elemzés is. Így viszont inkább egy régi, lezáratlan konfliktus árnyéka vetül rá, és ez mind a kritikának, mind annak hitelességének árt.