A múmia új feldolgozást kapott Lee Cronin rendezésében. Ahogy azt a rendező nevét hallva várhattuk, filmje nem a Brendan Fraser-féle kalandfilmes vonalat viszi tovább, hanem radikálisan irányt változtat. Családi traumák, testhorror, megszállottság témáit gyúrja össze egy nyomasztó, sokszor kifejezetten kellemetlen élménnyé.
A történet középpontjában egy család áll, akik ideiglenesen Egyiptomban élnek, az újságíró apa, Charlie munkája miatt. Kislányukat, Katie-t egy nap elrabolják a család kertjéből. A helyi rendőrség nem akad nyomra, az idő telik, a megtört szülők pedig visszatérnek új-mexikói birtokukra. Megmaradt és a Katie elrablása után született gyerekükkel, a trauma árnyékában próbálják folytatni az életüket, míg egy nap, 8 évvel a tragikus eset után megcsörren a telefon: Katie-t élve találták meg. A kislány egy lezuhant repülőgép roncsai közül, egy 3000 éves szarkofágból került elő, gyakorlatilag mumifikálódott állapotban. Mármint az orvosok szerint a napfény hiányától szenvedett bőrkárosodást, és az átélt megpróbáltatások hatására katatón állapotba került, de ezt leszámítva egészségesnek tekinthető, az otthoni környezet majd segít a felépülésben. Azonban megnyugvás és feldolgozás helyett egy sötét entitás szabadul a családra Katie hazaérkezésével.
A film legerősebb eleme kétségtelenül a hangulatteremtés. Cronin rendezése szinte végig nyugtalanító. A kameramozgások, a hideg színpaletta, a rothadó testiség hangsúlyozása és Stephen McKeon zenéje együtt egy végtelenül sötét és fullasztó atmoszférát teremtenek.
Több horrorklasszikus is visszaköszön: a Gonosz halott nyilvánvaló hatása mellett érezhető a producerként közreműködő James Wan Démonok között-univerzumának hatása is, de Az ördögűző is hangsúlyosan jelen van.
A film jól működik intim családi horrorként, testhorrorként, de a játékidő második harmadában megsűrűsödnek az olcsó jump scare-ek és a démonos-megszállásos filmek közhelyei.
Alapvetően kiváló alapanyag az élő múmia ötlete. És remekül építkezik a film arra a központi témára, hogy mi történt Katie-vel? A narratíva ott kezd gyengülni, mikor átmegy megszállásos horrorrá. Maga a múmia mint horror-lény lehetne félelmetes is, és van egy nyugtalanító kisugárzása annak, hogy a gonosz egy kislány arcával, hangjával rendelkezik, és egy gyerek testét szerzi meg magának. De az utóbbi években túltelítődött a piac hasonló témával, elég csak az Annabelle-filmekre gondolni, de a már említett Az ördögűző vagy akár a M3GAN is ide sorolható.
A vizualitás ugyanakkor emlékezetes – a rothadó bőr, a kiszáradt, foszladozó test, a darabos mozgás, a révedt tekintet.
A klasszikus múmiamitológia – az ősi átok, az archeológiai rejtvény elnagyoltak, rendezetlenek. Cronint nem a mítosz érdekli, hanem a test mint „megőrzött trauma”. A mumifikáció nála nem egzotikus horrorikon, hanem a gyász materiális formája: valaki fizikailag jelen van, de lelkileg már nincs ott. Ebben rejlik a film legeredetibb gondolata. A Múmia valójában a gyász feldolgozhatatlanságáról szól. A család képtelen elfogadni a veszteséget, ezért a visszatérés után még akkor is ragaszkodnak Katie-hez, amikor már nyilvánvalóvá válik, hogy valami természetellenes történt, és aki jelen van, az már nem teljesen a lányuk. Cronin legerősebb jelenetei azok, amikor ezt az érzelmi paradoxont bontja ki: meddig szerethető valaki, aki már nem önmaga, mihez kezdjünk egy szerettünkkel, aki testben jelen van, de lélekben már nincs?
Technikai szempontból Cronin rendezése kifejezetten magabiztos. A film vizuálisan következetes, a díszletek és a maszkmunkák kiemelkedők, és érződik rajta a Blumhouse Productions és az Atomic Monster modern horrorfilmes hatása. A probléma inkább dramaturgiai: Cronin nem mindig tudja eldönteni, mikor kellene megállnia. A film kétórás játékideje indokolatlanul hosszúnak érződik, különösen azért, mert a középső szakaszban sok jelenet ugyanazt az érzelmi és narratív funkciót ismétli.
Összességében Lee Cronin filmje egy ambiciózus, de egyenetlen horror. Nem azért érdekes, mert újraértelmezi a klasszikus szörnyet, hanem mert szinte teljesen elszakad tőle. Cronin filmje nem kalandfilm, nem popcorn-mozi és nem nosztalgikus franchise-folytatás, hanem nyers, gyakran taszító gyászhorror. A legerősebb pillanataiban valóban képes valami nyugtalanítóan újat mondani a veszteségről és a test romlásáról. A gyengébb részeiben viszont saját túlzásainak esik áldozatul, és a pszichológiai horror helyét átveszi a monoton ijesztgetés.
Összességében Lee Cronin sikeresen új alapokra helyezte a múmia-mítoszt, de az eredetiség nem tartott ki a történet végéig. Szóval még továbbra is az 1999-es Brendan Fraser-féle A múmia a legjobb múmiafilm.
71 Lee Cronin: A múmia (2026)
Egy újságíró fiatal lánya nyomtalanul eltűnik a sivatagban. Nyolc évvel később a megtört családot váratlan sokk éri, amikor a lány visszatér hozzájuk. Az örömteli... több»
