A kétszereplős kamaradarab húsz évet ölel fel két ember életéből (és szerelméből), megmutatva, hogy milyen is az, amikor a politika belerondít a magánéletbe is. 1946-ban a lengyel Helga és az orosz Viktor egy véletlennek köszönhetően találkoznak egy Chopin-koncerten Moszkvában. A kicsit esetlen, majdnem bumfordinak is tekinthető Viktor elsőre nem túl rokonszenves a lánynak, de ahogyan telik az idő, Helga egyre jobban kezd vonzódni hozzá. A fiú tudományos karrierre vágyik, a szenvedélyessége ellenére is picit talán merevebb jellem, a lány énekesnőnek készül, ő cserfesebb, oldottabb, némileg szeleburdibbnak is mondható. A két fiatal között hamar szerelem szövődik, ám közbeszól egy törvény, amely szerint szovjet állampolgár nem házasodhat össze külföldi személlyel. Helga kétségbeesetten próbál tiltakozni az értelmetlen, az embereket és az érzéseket gúzsba kötő rendelkezés esztelensége ellen, s könyörög Viktornak, hogy találjon valami megoldást.
A párral tíz év múltán találkozunk újra, ekkor már Lengyelországban, ahová Viktor hivatalos ügyben utazik. A nő befutott énekesnő, a férfi borász lett, mindketten családos emberek. A kezdetben rutinszerű beszélgetés lassan megváltozik, kiderül Helga boldogtalansága, lapossá vált házassága, s ismét a felszínre törnek a Viktor iránti érzései. A férfi azonban megriad, nem meri vállalni az együttlétet a nővel. Újabb tíz év múlva Helga Moszkvában lép fel, s Viktor megkeresi őt. Addigra mindkettejük házassága tönkrement, s már Helga érzései is kihűltek, kicsit talán cinikussá is vált a nő, önmaga szobrává merevedett. A darab befejezése nyitott marad, mert bár a két ember útjai ismét elválnak, azt csak találgathatjuk, hogy később hogyan alakult a sorsuk.
Leonyid Zorin drámája voltaképpen semmi extrát sem tartalmaz, tulajdonképpen azt a kérdést járja körül, hogy mennyire van kitéve az ember a kényszerítő körülményeknek, mekkora mozgástere lehet, mit tehet akkor, ha ilyen-olyan okok miatt nem szeretheti azt, akit akar. Annyival azonban többet nyújt ez a mű egy átlagos "beteljesületlen szerelem" témájú darabnál, hogy a drámai csúcsponton - ami nagyjából a játékidő közepén található - előhozakodik a magánéletbe beszüremlő politika problémájával. Igaz, a dráma (valószínűleg kényszerűségből) nem ás túlságosan mélyre, nem kritizálja erélyesen az ominózus törvényt, valamiféle bírálatot azért mégis kiolvashatunk belőle. A darab érdekessége, hogy az egyes életszakaszok ábrázolására fordított idő egyre kevesebb benne: míg a szerelem kibontakozása a cselekmény több mint felét teszi ki, addig az 1957-ben játszódó részre már "csak" kb. 20 perc jut, a zárlatra pedig mindössze alig 10. Ezt értelmezhetjük úgy is, hogy a lényeg a történet közepére lezajlik, és a szerző a végére "kifogyott a mondanivalóból", de azt is elképzelhetjük, hogy az író így akarta jelezni, hogyan "fogy el" a szerelem, hogyan válik egyre gyengébbé az a kapocs, ami összetartott két embert, miközben már igazán mondanivalójuk sincs egymásnak.
A történet súlyának igazi megértéséhez azért tudnunk kell azt a tényt, hogy a lengyelekben évszázadok óta él az oroszokkal szembeni ellenszenv (s persze ott van a háttérben az orosz ellenszenv is, aminek éppen a második világháború alatt volt ékes példája a katyni mészárlás, majd pedig az a cinikus húzás, amikor a szovjet csapatok 1944-ben hagyták a németeknek leverni a varsói lázadást), s a két fiatal szerelmét akár egyfajta szimbolikus megbékélési kísérletnek is tekinthetnénk. A dráma hátulütője, hogy túl keveset tudunk meg a szereplők korábbi életéről, hátteréről, főleg Viktor esetében. Helga el-elszór pár információmorzsát, amelyből kiderülhet, hogy egy sokat szenvedett lányról-nőről van szó, de Viktor nagyon alulírt figura. Így a darab súlya inkább a nő felé billen, ő a cselekmény mozgatója, míg a férfi kicsit suta, teszetosza. Azonban az egyenetlenségek, hiányosságok dacára is élvezhető a darab, mondanivalója annak ellenére is örök érvényűnek tartható, hogy többé-kevésbé konkrét dátumok köré épül. Ez a hol humoros, hol szívfacsaró dráma igazi jutalomjáték két olyan színész számára, mint Törőcsik Mari és Sztankay István. Érdemes megnézni a színházi felvételt, még ha helyenként nem is olyan jó minőségű, de a történet és a színészek kárpótolnak minket.
