Állandó boldogság = agyhalál

2026.09.10 10:56 A Madár Olvasottság: <100x

0

Nagyon szeretem Vince Gilligan észjárását. A Breaking Bad és a Better Call Saul számomra nem egyszerűen jó sorozatok voltak, hanem annak a bizonyítékai, hogy egy alkotó úgy is tud elképesztően izgalmas történetet mesélni, hogy közben folyamatosan gondolkodásra késztet. Gilligan ráadásul imádja a részleteket, a folyamatokat, a hosszú csendeket, a furcsa nézőpontokat és azt, amikor nem rág mindent a szánkba. A Pluribusban ezekből minden megvan. A hangulat, a képi világ, a tempó, a feszültség sajátos kezelése, az a nagyon Gilligan-féle érzés, hogy valami egészen hétköznapi dolog mögött valami kurv@ra nincs rendben. És most nekem mégsem jött át az élmény, pedig az alapötlet zseniális.

Mi történne, ha az emberiség egyik napról a másikra boldoggá válna, ha eltűnne a konfliktus, a háború, a gyűlölet, az irigység, a félelem, a magány? Mi lenne, ha mindenki kedves lenne, segítőkész, megértő, és valójában megszűnne az a rengeteg sz@rság, amitől az emberi élet emberi? Elsőre ránézésre maga a paradicsom. Második nekifutásra inkább a pokol. A Pluribus elindított bennem egy olyan gondolatlavinát, amit viszont maga a sorozat szerintem nem játszott ki eléggé.

Lehet-e valódi boldogság az, amiben nincs probléma? Mert ha nincs semmi, amiért küzdened kell, nincs mit megoldanod, nincs miért aggódnod, nincs kitől félned, nincs mit elveszítened, akkor vajon marad-e még valami abból, amit életnek nevezünk? Nem lehet, hogy az állandó boldogság tulajdonképpen az agyhalál egy nagyon kellemes változata? Az is szöget ütött a fejembe a sorozatot nézve, hogy az ember akkor is önző, amikor boldog, csak éppen másképp. Mindig lesz egy helyzet, amikor saját magát választja, mindig lesz valami, amit fontosabbnak tart a másik embernél, mindig lesz valami, ami konfliktust, feszültséget, elégedetlenséget szül, és pontosan ezekből a tökéletlenségekből áll össze az, amit embernek nevezünk. Engem ez érdekelt volna igazán.

Nézve ezt az alkotást egyre több olyan kérdés merült fel bennem, amelyekre nem azt éreztem, hogy „hú, erre majd kapunk egy baromi jó választ”, hanem azt, hogy „ezt tényleg nem kérdezte meg senki az alkotók közül?” Ez nálam alapvető probléma lett, ugyanis a Pluribus olyan mennyiségű kérdést dobál fel, hogy egy idő után már nem a sorozat gondolkodtatott el, hanem én kezdtem el helyette megírni a sorozatot a fejemben. Miért működik ez így, miért nem működik úgy, miért nem történik meg ez, miért történik meg az, miért fogadja el ezt az egyik szereplő, miközben a másik nem? És ha már van egy ennyire brutálisan jó alapfelvetésünk, miért nem megyünk vele sokkal messzebbre?

A lassúsággal önmagában egyébként semmi bajom. A Better Call Saul is tudott olyan jeleneteket mutatni, ahol percekig azt néztük, hogy valaki dolgozik valamin. Csakhogy ott a részleteknek súlya volt, érezted, hogy minden apró mozdulat valami felé visz, a folyamat maga vált izgalmassá. A Pluribusnál viszont sokszor azt éreztem, hogy a filozofálgatás elfedi a történet hiányát. Nem az volt az érzésem, hogy lassan bontunk ki valamit, hanem néha az, hogy egyszerűen lassan mondunk el valamit, amit sokkal gyorsabban is el lehetett volna. Ezért gondolom azt, hogy ebből egy sokkal jobb kétórás film lehetett volna. Egy kegyetlenül jó, nyomasztó, gondolatébresztő sci-fi.

Nálam a Pluribus nem állt össze, inkább szétterült, de legalább gondolkodtam boldogságról, konfliktusról, önzésről. Arról, hogy vajon tényleg jobb világ lenne-e egy olyan világ, ahol mindenki boldog? És arról, hogy mennyire fontosak a problémák, a célok, a kudarcok, a veszteségek. Szóval a Pluribus legalább elérte, hogy gondolkodjak. Csak közben egyre inkább azt éreztem, hogy bárcsak a sorozat is többet gondolkodott volna azon, amit felvetett. Ezért sajnos a gyengébb polcra került.