Jaj, ez egy annyira szép és érzelmes film volt! Nézése közben felidézte bennem az első mese emlékeit, amit még kiskoromban hallottam, konkrétan még CD-n az 1982-es hangjátékot. Így egyre inkább olyan szemmel néztem (az emlékeken túl), hogy milyen gyermeki őszinteség is hajtja a szereplőket, amellett, hogy megtalálják a hazavezető utat. Itt Dorothy-nak gyakorlatilag egy tyúktól kell megtudnia, hogy mi történt, mert posztapokaliptikus állapotok várják őket, gondolok itt a sárga útra, vagy a kővé váltakra. És itt nincs jó erő, csak az új barátaira számíthat. Kedvencem mind közül Tökfej Tóbiás. Az ő nagyon kedves, vidám, gyermeki személye valahogy nagyon megfogott, ezzel a stílussal, bevallom, még engem is inspirál valahogy...:)
Hirdetés
TikTak úr is szerethető, ahogy itt mindenkinek megvan a maga stílusszépsége. A levágott szarvasfejet találtam már egy kicsit morbidnak (meg bizonyos pontokon meg is feledkezünk róla, hogy ezt a Disney készítette még a nyolcvanas években), de ez a régebbi élőszereplős oldala se maradjon ki az életünkből. A vizuális effektek pedig kifejezetten tetszettek, akkoriban, ugye, mindenki sorra egymás után kezdte el elsajátítani az új technikákat, és ennek is megvolt a varázsa, százszor nézhetőbb, mint a mai szuperhősfilmeké. Itt, amikor kisebb csapatok álltak össze, hogy újabb forradalmi látványos áttörést hozzanak össze.
A végén pedig, ahogy biológiai anyaggal (tyúktojással) győzik le a Kőkövön királyt, na, az nagyon disney-s volt (tipikusan az a lépés, ami a film elején nem ment, de a szorult pillanatban igen, és ezért menekül meg mindenki), de talán a legeredetibb fajta.
Ez a film határozottan többszörnézős remekmű. 10/10
