2019.09.19   szerző: hp   hozzászólások: 0

Bomba robban az egyik legrangosabb New York-i múzeumban. Kevesen élik túl a merényletet: egy 13 éves srác édesanyja meghal, Theo azonban kijut a romok alól – és magával visz egy 17. századi németalföldi festményt.

A félig elárvult fiú attól kezdve mindenhova magával viszi a képet: előbb jómódú nevelőszülőkhöz kerül, majd részeges, szélhámos apjával tart Las Vegasba, később műtárgyakat hamisít, zsarolásba keveredik és egy nemzetközi műtárgycsempész banda is üldözőbe veszi…

De bárhová vetődik, jó és rossz emberek között, saját jó és rossz tettei nyomán mindig vele marad a felbecsülhetetlen értékű festmény, Az aranypinty… és befolyásolja az életét.

A PRODUKCIÓRÓL

Donna Tartt Az aranypinty című regénye 2013 egyik legnagyobb könyvszenzációja volt: 40 héten át szerepelt a New York Times bestseller-listáján, a kritikusok Az év könyvének választották, és 2014-ben Pulitzer-díjat hozott szerzőjének.

John Crowley, a regényből készült filmadaptáció, Az aranypinty rendezője saját magát az eredeti mű leglelkesebb rajongói közé sorolja. „Élénk emlékeim vannak arról, hogy mit éreztem a könyv olvasása közben – emlékszik Crowley. – És ezek a benyomások rendkívül fontosak, amikor az ember regényt ültet át a mozivászonra, mert ezeket az alapélményeit kell átadnia a nézőknek, és a munka során számára is ezek jelentik a legfőbb kapaszkodót.”

„Ez egy gyönyörű, erőteljes dráma – fogalmaz a film főszereplőjét, Theo Deckert alakító Ansel Elgort. – Történet egy ellopott életről, és egy tragikus esemény pusztító hatásáról.”

A 13 éves Theo Deckernek és édesanyjának azon a bizonyos napon nem is kellett volna ott lennie a New York-i Metropolitan Múzeumban. Csak az eső húzódtak be, és amikor Theo anyja még visszament megnézni néhány németalföldi festményt, a fiú lemaradt, mert jobban érdekelte az a csinos, vörös hajú kislány, aki szemezni kezdett vele. Néhány pillanattal később hatalmas detonáció rázta meg az épületet, mindent port és füst borított el… a romok közt halottak, jajveszékelő sebesültek… és holdbéli tájon kábultan bolyongó Theo a törmelékek közt hirtelen megpillantja a festményt, amiről édesanyja a robbanás előtt beszélt: Carel Fabritius „Aranypinty" című képét. Egy haláltusáját vívó idős férfi utolsó szavaival arra kéri, hogy vigye el a képet, és a fiú engedelmeskedik: táskájába rejti a felbecsülhetetlen értékű műalkotást, és a terrortámadást követő káoszban kimegy a múzeumból. Még nem sejti, hogy ez a tette megpecsételi sorsát.

„Theo a történet elején tragikus módon elveszti az édesanyját, és ettől fogva egész életét emberi kapcsolatok keresésével tölti – mondja Brad Simpson, aki Nina Jacobsonnal a film producere volt. – De valahányszor épp rátalálna, a sors közbeszól, így egyetlen dolog marad, amibe tíz körömmel kapaszkodik: ez a 17. századi festmény, amely mindazt jelképezi számára, amit a világ megtagadott tőle. A film központi témája a veszteség érzése és a teljesség utáni vágy, és Theo számára az Aranypinty több, mint egyszerű festmény.”

A robbanás után Theót egyik gazdag iskolatársának családja fogadja be: a fiú a Nicol Kidman által megformált Mrs. Barbour védőszárnyai alá kerül. Emellett megismerkedik Hobie-val, a régiségkereskedővel és restaurátorral is, akit Jeffrey Wright személyesít meg, és a férfi nagy hatást gyakorol formálódó személyiségére.

„Theo Decker hatalmas utat jár be a történet során – magyarázza Simpson. – Odüsszeiája a New York-i felső tízezer világától Las Vegason át Amszterdamig tart, és Tartt elképesztő atmoszférateremtő erővel ábrázolja ezeket a helyszíneket. De lenyűgöző a Theo körül kavargó figurák gazdagsága is. Ebben a könyvben megvan minden, amit az ember egy regénytől vár: Az Aranypinty beszippantja az olvasót, és az utolsó oldaláig nem ereszti.”

„A regény erényei ugyanakkor hatalmas terhet raktak a vállunkra – teszi hozzá Jacobson –, mert egy több mint nyolcszáz oldalas, briliánsan megírt történetet kellett kétórás mozifilmbe besűrítenünk. Tudtuk jól, hogy ehhez különleges forgatókönyvírói képességekre van szükség, ezért Hollywood egyik legnagyobb tekintélynek örvendő forgatókönyvíróját, Peter Straughant kértük fel, akit a Suszter, szabó, baka, kém adaptált forgatókönyvéért Oscar-díjra jelöltek. Peter hamar rájött, hogy ezt a sztorit nem lehet lineárisan elmesélni, és amikor elénk rakta a forgatókönyvet, mindannyian elámultunk, milyen mesterien tördelte fel, és rakta össze újból a történetet.”

„A flashback technikának fontos dramaturgiai szerepe van a filmben – magyarázza Crowley. – Az idősíkok közti vágásokkal azt érzékeltetjük, hogy a múlt milyen gyötrelmes erővel tartja fogva Theót.”

Simpson és Jacobson nem sokkal azután kezdte el fejleszteni Az aranypintyet, hogy a mozikba került John Crowley romantikus drámája, a Brooklyn. „Csodálatos film volt, ráadásul egy regény adaptációja, így aztán érhető módon azonnal felfigyeltünk a rendezőjére – meséli Simpson. – Többször is találkoztunk vele, és a beszélgetések során megbizonyosodtunk róla, hogy ő a legalkalmasabb személy, akire rábízhatjuk Donna Tartt remekművét.”

Crowley mellé parádés csapatot válogatott össze a producerek: operatőrnek az Oscar-díjas Roger Deakinst kérték fel, díszlettervezőnek K.K. Barrettet, vágónak Kelley Dixont, jelmeztervezőnek Kasia Walicka Maimone-t, zeneszerzőnek pedig Trevor Gureckist sikerült megnyerniük. A színészgárdát Ansel Elgorton, Nicole Kidmanen és Jeffrey Wrighton kívül olyan kiválóságok erősítik, mint Oakes Fegley, Aneurin Barnard, Finn Wolfhard, Sarah Paulson, Luke Wilson és Ashleigh Cummings.

A TÖRTÉNET SZEREPLŐI

A film 14 évet ölel fel Theo életéből, emiatt néhány figurát két különböző színész játszik. Ezek közé tartozik Theo is, aki gyerekként Oakes Fegley, felnőttként Ansel Elgort személyesít meg.

„Theo egész életét végigkíséri a tragédia, ami megfosztotta anyjától – magyarázza Elgort. – Lélekben ugyanúgy hozzá van láncolva a robbanás napjához, mint a festményen a madárka a maga ülőrúdjához. A kép az ő titkos talizmánja, amelyből erőt merít, és amely folyamatos kínszenvedést okoz neki. De ez a fájdalom a külső szemlélő számára láthatatlan. Theo legbelül még mindig a veszteséggel és a bűntudattal küzd, amelynek terhét gyermekkora óta cipeli. A legnagyobb színészi kihívást az jelentette, hogy megmutassam ezt a lelkében gomolygó sötétséget.”

„Ansel teljesen elkötelezte magát a szerepnek, szívét-lelkét beleadta a játékba – mondja Crowley. – Alakítása erős érzelmeket vált ki a nézőben, és eléri, hogy megbocsássuk Theónak azokat a hibákat, amelyeket felnőttként elkövet.”

„Theo életében az édesanyja jelentette a fix pontot – magyarázza a 13 éves Theót alakító Oakes Fegley. – Az apja lelépett, és amikor az anyja meghal a robbanásban, teljesen egyedül marad. Úgy érzi, nem ura a saját életének, szélsőséges érzelmek között hányódik, és én ezeket próbáltam meg visszaadni a filmben.”

„Több száz meghallgatást tartottunk, hogy megtaláljuk a gyermek Theót alakító színészt – emlékezik Crowley. – Fokozatosan szűkítettük a szóba jöhető jelöltek listáját, de Oakeshez újra és újra visszatértünk. Nagyon jól játszott, nagyon érzékeny volt, és azt is éreztük, hogy ebben a srácban nagyon öreg lélek lakik, ami tökéletesen passzolt a figurához.”

A tragédia után Theo képtelen hazamenni, és amikor a szociális munkások megkérdezik, hogy van-e valaki, aki segíteni tud rajta, egyetlen név jut az eszébe: Mrs. Barbouré, aki az egyik osztálytársa mamája.

Az alkotók legnagyobb örömére Nicole Kidman elvállalta az elegáns Park Avenue-i családanya szerepét: utóbb kiderült, hogy ez jelentős részben a rendező személyének szólt. „Láttam a Brooklynt, és szerettem volna Johnnal dolgozni, úgyhogy először az ő neve volt a legnagyobb vonzerő – mondja színésznő. – De aztán elolvastam a forgatókönyvet, és teljesen beleszerettem.”

„Barbourék élete kívülről tökéletesnek tűnik, belülről azonban semmi sem működik úgy, ahogyan kellene – magyarázza Crowley. – Lefojtottság, neurózis uralkodik a családban, és az asszony eleinte Theót sem engedi közel magához. Befogadja, mert ez a helyes, ezt kell tennie, de megtartja a három lépés távolságot. Később, amikor újra találkoznak, elborítják az érzelmek. Úgy érzi, hogy Theo visszatérésével helyrehozhat egy régi hibát, és sikerül az, ami korábban nem: a fiút a család részévé tenni.”

Ám közbeszól a sors: amikor Theo végre kezdene igazán kötődni Barbourékhoz, színre lép az apja, és magával viszi a fiút Las Vegasba.

„Larry korábban otthagyta a családját, de a tragédia után visszatér – mondja a figurát alakító Luke Wilson. – Sokáig nem értjük, pontosan mit akar a fiútól. Valóban segíteni rajta? Megpróbál jobb emberré válni? Vagy valami más cél vezérli?”

„Luke remekül ragadta meg ennek a jóképű szélhámosnak a személyiségét – mondja Crowley. – Eleinte azt hihetjük, hogy Theo végre megtalálta benne azt az embert, aki pótolhatja az anyját, de aztán kiderül, hogy erre esélye sincsen.”

Az apa barátnőjét, a csinos, de felszínes Xandrát alakító Sarah Paulson már akkor a könyv szenvedélyes rajongója volt, amikor a produkció még csak az előkészítés fázisában tartott. „Amikor elolvastam a regényt, egyből arra gondoltam, bárcsak szerepelhetnék a filmben – meséli a színésznő. – Mikor aztán kiderült, hogy Nina Jacobson lesz az egyik producer, akivel az American Crime Storyː Az O. J. Simpson-ügy című tévésorozatban már dolgoztam együtt, megkerestem, és kerek perec közöltem vele, hogy én akarom játszani Xandrát.’”

„Xandra bulizni szeretne Las Vegasban a pasijával, ehelyett a pótmamát kell játszania – folytatja a színésznő – Nem erre szerződött, úgy érzi, átverték. Érthető, ha ötödik keréknek látja a srácot, és legszívesebben szabadulna tőle.”

Az össze nem illő hármas Las Vegas lerobbant külvárosában ver tanyát, ahol Theo új barátra lel Boris, a nála néhány évvel idősebb, orosz származású kamasz személyében. Nem csak a kényszer hozza össze őket – rajtuk kívül nincs más gyerek a környéken –, de a közös sors is: mindketten elveszítették az édesanyjukat, és mindkettejüket elhanyagolja az apja.”

Finn Wolfhard alakítja a kamasz Borist, aki fiatal kora ellenére már keményen iszik és drogozik, ugyanakkor Dosztojevszkijt olvas, és mindenről igen határozott véleménye van.

„A szerepre rengeteg színészt meghallgattunk – meséli Jacobson –, végül Wolfhardban találtuk meg a karizmának és a veszendőség érzésének azt a sajátos elegyét, ami azt sejtetni a nézővel, hogy ez a srác még nagyon sokszor fog bajba keveredni, de valahogy mindig kivágja magát. És volt még egy fontos szempontunk a választásnál: Wolfhard és Fegley között működött leginkább az a bizonyos kémia, amitől páros jeleneteik felizzanak a mozivásznon.”

Egy megrázó fordulat nyomán Theo búcsút int Las Vegasnak, és New Yorkba megy, de évekkel később, már felnőttként újra találkozik Borissal.

„Kamaszként Boris számára a kábítószer és az ital jelentette a lázadást – magyarázza Barnard. – Később egyre sötétebb és veszélyesebb vizekre evezett, de a mosolyát megőrizte.”

Mind Theo, mind Boris esetében más-más színész alakítja a figurát gyerekként és felnőttként, a szereplőválogatásnál Crowley-ék azonban nem a külső hasonlóságra helyezték a hangsúlyt, inkább a karakterek belső minőségében igyekeztek megteremteni a folytonosságot.

A Theo sorsának alakulására legnagyobb hatást gyakorló személy vitán felül Hobie, akit Jeffrey Wright alakít. A Greenwich Village-i régiségkereskedő egyfajta apafigura Theo életében: gyerekkorában a tanítómestere, később a munkaadója, üzlettársa és az élő lelkiismerete. „A férfi olyan a fiú számára, mint egy oázis – elemez Wright. – Éltető forrás egy olyan világban, amely megtagadta tőle a szeretetet.”

A gyerek Theo úgy talál Hobie-ra, hogy a múzeumban a robbanás után a haldokló öregember egy gyűrűt bíz rá, és kimondja a régiségkereskedő nevét. Hobie beinvitálja régiségboltjába Theót, aki a tragédia óta először talál nyugalomra. Érhető tehát, hogy amikor Las Vegasból menekül, Hobie-hoz fut, hogy menedékre leljen. Ott marad nála, és később felnőttként az üzlettársa lesz. Ám hibás döntései olyan próba elé állítják a kapcsolatukat, amire egyikük sincs felkészülve.

Hobie-n keresztül találkozik újra azzal a helyes, vörös hajú lánnyal, akivel a múzeumban a terrormerénylet előtt összevillant a tekintete: ő Pippa, a gyűrűs öregember unokahúga, aki maga is súlyosan megsérült a robbanásban. Egymásba szeretnek, de Pippa, akit Ashleigh Cummings alakít, megérti, hogy ugyanaz a szörnyű tapasztalat, ami összehozta őket, egyszersmind közéjük is áll, és soha nem lehetnek többek barátoknál.

A történet egyik legfontosabb szereplője, Theo anyja, akit Hailey Wist alakít, csak pillanatokra jelenik meg a filmben. „Ez tudatos döntés volt – magyarázza Nina Jacobson. – Hangsúlyozni akartuk vele azt a fájdalmas hiányt, amit az édesanya halála a fiú életében hagyott.”

MÁSOLAT, DE NEM HAMISÍTVÁNY

A film „címszereplője", Az aranypinty című 17. századi festmény szintén keveset látható, általában becsomagolva pihen valamilyen titkos helyen, de Theo gondolataiban mindvégig jelen van. A felbecsülhetetlen értékű műalkotás eredetije a hollandiai Mauritshuis Múzeum tulajdonában van, de az alkotók nagy-nagy szerencséjére a múzeumtól sikerült megszerezni egy szinte tökéletes másolatot a remekműről. „3D szkennerrel digitalizálták a festmény felületét, és rétegről rétegre újraalkották a képet – magyarázza K.K. Barrett díszlettervező. – Bámulatos munkát végeztek: amikor a másolatot odatették az eredeti mellé, elámultam, mennyire hasonlít egymásra a kettő. Ezt a képet használtuk a felvételeknél, és bizonyos snittekben utómunkával feljavítottuk a hatást, hogy pontosan ugyanazt a textúrát és ecsetkezelést kapjuk, mint az eredetiben.”

A Mauritshuis Múzeumban tett látogatás során a filmesek megcsodálhatták Carel Fabritius mesterművét, amely 1654-ben túlélte azt a robbanást, ami alkotójával végzett. „Megrendítő élmény volt szembesülni a képpel – meséli Crowley. – Mintha fény áradt volna belőle, és bárhonnan néztük is, úgy tűnt, hogy a madárka bennünket figyel.”

A filmben a festmény a Metropolitan Múzeum tárlatának egyik ékessége, és a nagyhírű kulturális intézmény rengeteget segített a stábnak a filmbeli kiállítás hiteles megvalósításában. A falakon látható műalkotások a Met, a Mauritshuis, a Rijksmuseum és más rangos műgyűjtemények tulajdonában álló nagyfelbontású felvételek alapján készültek. Az alkotócsapat grafikus részlege fotópapírra nyomtatta ki a képeket, és kézzel texturálta a felületüket, hogy megszólalásig hasonlítsanak az eredeti, több évszázados remekművekhez. Több mint 80 remekműről készült reprodukció a forgatás számára, közülük talán a leghíresebb Rembrandt „Dr. Tulp anatómiája" című festménye.

A HELYSZÍNEK

NEW YORK

Mivel a terrormerényletet érhető okból nem forgathatták le a Metropolitan Múzeumban, Barrett és csapata egy yonkersi raktárban építette fel a filmben látható múzeumi díszletet.

„A borzalmas robbanás sokszor visszatér Theo rémálmaiban – magyarázza Roger Deakins operatőr –, és úgy gondoltuk a rendezővel, hogy erősebb lenne a hatás, ha az emlékek a részletekről szólnának, és nem a pusztítás egészéről. John azt szerette volna, hogy amikor Theo magához tér a porban, úgy tűnjön, mintha egy kiüresedett világban ébredne fel, vagyis a látvány vizuálisan is leképezze belső érzéseit.”

„Roger mindig képekben gondolkodik – veszi át a szót Crowley. – Minden információt begyűjt a történetről, és eztán képekké alakítja át. Ahogy aprólékosan végigmentünk a forgatókönyvön, rájöttünk, hogy Theo gondolatvilágában milyen fontos szerepet tölt be az a félelem, hogy az anyja emléke elhomályosul. A képből kisétáló, eltávolodó anya figurája kulcsmotívum a filmben.”

A bombarobbanás utáni képsorokat eredeti helyszínen, a Metropolitan Múzeum főbejáratánál vették fel, vasárnap reggel, nyitás előtt.

Barbourék elegáns otthonát eredetileg a Park Avenue valamelyik elegáns lakosztályában akarták berendezni, de számos helyszín megtekintése után úgy döntöttek, a bonyolult kameramozgásokhoz szükséges kábelrendszer kiépítése miatt inkább egy külön házat bérelnek ki a New York államban lévő Rye-ban, amelynek elrendezése hasonló a megnézett luxuslakásokhoz, viszont sokkal szabadabban kezelhetik a belső tereit. Barrett a lakás berendezésekor hideg színeket alkalmazott, és a kék árnyalataira építette színpalettáját.

Hobie régiségboltja és a fölötte lévő lakás a történet szerint a Greenwich Village-ben helyezkedik el, így két különböző New York jelenik meg a filmben — a felső tízezer fényűző világa és a bohém, vibráló művésznegyed. Magát a régiségboltot a 7. sugárút egyik étterméből alakították ki, a műhelyt egy raktárban rendezték be, a külső felvételeket pedig a Greenwich Village-ben készítették el.

ALBUQUERQUE MINT LAS VEGAS

Amikor Theo apja előbukkan a semmiből, és magával viszi Theót, a fiú életében hatalmas változás áll be, hiszen a New York-i gazdagságból Las Vegas sivár, lepusztult külvárosába kerül át.

„A sivatag szélén, egy kültelki zsákutca legvégében vernek tanyát – magyarázza Crowley –, egy kietlen, funkcionális, minden esztétikumtól megfosztott lakókörnyezetben. Olyan helyszínt szerettem volna, ahol semmi sem idősebb Theónál és Borisnál, ahol minden rideg, barátságtalan és idegenszerű, és ezt végül Albuquerque külvárosában találtuk meg.”

A sivatag és a nagyváros ellentétét Deakins operatőri eszközökkel is erősítette. „A Las Vegasban játszódó jelenetek többségét ragyogó napsütésben vettük fel, hogy forró, napszítta hatást keltsenek – magyarázza Deakins. – A belső felvételeknél is erős világítást használtam, míg a New York-i jeleneteknél sötétebb, lágyabb, szórt fényekkel operáltam. Emellett kicsit nagyobb látószögű objektívekkel dolgoztam, hogy fölerősítsem a kopár, barátságtalan hatást.”

A film egyik emlékezetes jelenetében Theo és Boris egy fájdalmas éjszakai beszélgetés végén beugrik a sötét medencébe. A víz alatti felvételekhez Deakins, aki nagy kísérletező hírében áll, egy kránra rögzített HydroFlex rendszert használt, így távolból tudta irányítani a krán karjára erősített, vízálló burkolatú Alexa kamerát, és a különleges hatású felvételek elkészítéséhez nem volt szükség búvárokra.

A medencés jelenet Fegley és Wolfhard számára is komoly kihívást jelentett. „Albuquerque-ben nagyon hidegek az éjszakák – meséli Crowley –, és bár valamennyire felmelegítettük a vizet, azt azért nem akartuk, hogy gőzölögjön a medence. Úgyhogy nem volt túl kellemes belemerülni, de hevenyészve összeütöttünk a srácoknak egy Jakuzzi-féleséget, és megtöltöttük forró vízzel: a felvételek között ebben melegedtek.”

AMSZTERDAM

A film utolsó helyszíne Amszterdam, és az alkotók rájöttek, hogy bár költséghatékonysági szempontból roppant csábító lenne, ezt nem tudják másik helyszínnel pótolni. „Ez a város teljesen egyedi, semmihez sem hasonlít a világon – szögezi le Barrett. – És ha egyszer a történetet oda álmodta a szerző, akkor nekünk is muszáj volt ott forgatnunk.”

„Felmerült az ötlet, hogy stúdióban megépítjük a hotelszobát, és valahogy odavarázsoljuk a hátteret – fűzi hozzá Deakins –, de mindannyiunk számára nagyon fontos volt hitelesség, ezért végül egy hotelszobává átalakított amszterdami lakásban forgattunk, amelynek ablakából csodás kilátás nyílt a csatornákra.”