Mindent a filmről: Vén rókák

Így kezdődik Zach Braff fergeteges komédiája. A három veteran világsztár mellett szerepel még a filmben Ann-Margret, Joey King, John Ortiz, Peter Serafinowicz és Kenan Thompson is, nem beszélve Matt Dillonról és Christopher Lloydról.

A történet

Adva van három jópofa öreg brooklyni fickó, akik világéletükben együtt húzták az igát, támasztották a kocsmapultot, sütötték a barbecue-t. Azon kívül, hogy viccesek, vidámak, nyugisak, az égvilágon semmi rendkívüli nincs rajtuk. Persze iszonyúan hasonlítanak Morgan Freemanre, Michael Caine-re és Alan Arkinra, de ki hinné róluk, hogy képesek gondos alibigyártás után egyszerűen csak kirabolni egy igazi bankot?

Persze korábban ők sem tudták volna elképzelni, hogy a saját bankjuk rabolja ki őket.

Mégis, valahogy így alakult. A bankárok hibájából – legalábbis egyes bankárokéból – az egész amerikai nyugdíj- és lakásszisztéma összeomlott, s ők hárman egyszerre ott álltak üres zsebbel. És ebbe sehogyan sem tudtak belenyugodni. Ha hirtelen pénzszűke is köszöntött rájuk, észnek, csibészségnek, vakmerőségnek nem voltak híjával. És vesztenivalójuk nem lévén – ahogy korábban csak krimikben látták – hármasban bűnszövetkezetet alkottak, ördögi tervet eszeltek ki, menekülőautót maszkíroztak, másodpecre pontos forgatókönyvet állítottak fel, gondosan felkészültek a lebukásbiztos bankrablásra, vagyis a visszavágóra.

Miért, talán nyolcvanévesen már nem lehetséges széfeket kiüríteni? Végülis még mindig nagyszerű formában vannak, ráadásul az efféle, számukra minden ízében újfajta meló még fel is dobja őket. Hamar bankrablóvá fiatalodtak.

Ez az alapötlet már jóval a forgatás előtt összehozta a három méltán világhírű sztárt, akik azelőtt sosem szerepeltek így együtt – ráadásul ezúttal olyan mellékszereplőkkel, akik maguk is világszerte ismertek és elismertek, mint Ann-Margret és Christopher Lloyd.

„Ami Ted Melfi forgatókönyvét illeti, az már eleve annyira vicces és váratlan fordulatokkal teli volt, hogy talán még Hollywood legnagyobb sztárjai nélkül is nagyszerű és sikeres filmet lehetett volna belőle forgatni. De amint Freeman, Caine és Arkin neszét vette a dolognak, már el sem lehetett volna őket zavarni a produkció közeléből – meséli Zach Braff rendező. – A forgatás pedig maga volt a csoda, az akciójelenetek és a hangos röhögések iszonyatos egyvelege, amit nem csak a szereplők, de én is nagyon élveztem. Persze ezek a világszerte ünnepelt színészek, akik egyben nagyon jó emberek is, egy percig sem gondoltak szimpla, sekélyes bohóckodásra. Átélték, hogy már negyven éve barátok és becsületes emberek, és csak a balszerencséjük faragott belőlük bankrablót. Mindez nyilván átjön majd a nézőknek is, és a film vége után szerintem nem is lesz olyan könnyű kiküldeni őket a vetítőtermekből.”

Michael Caine be is vallotta: ilyen forgatókönyvet nem minden héten vesz a kezébe. Rögtön bele is szeretett a történetbe, nem is beszélve arról, hogy milyen öröm volt számára a létező legjobb színészekkel együtt játszani. „Nem csak az a jó, hogy félszavakból, illetve azok nélkül is könnyen megértettük egymást, és nagyon élveztem a felhőtlen együttjátszást velük” – mondja.

„Szerintem nem csoda, hogy mi hárman egy pillanat alatt összejöttünk, és hogy ez a csapat végig jókedvűen összetartott: annyira emberi és magávalragadó volt a sztori, hogy szinte lubickoltunk benne” – jegyzi meg Freeman, aki a maga részéről szintén biztos benne, hogy ez a fajta cinkosságot a nézők is érteni és élvezni fogják, hiszen az minden képkockán átüt.

Bár igaz, hogy a hangos nevetéstől a nézőtéren nemigen hallani majd a pattogatottkukoricás zacskók zörgését, azért a filmből a helyzetkomikumon és a vicces beszólásokon kívül kihámozhatók valamivel mélyebb gondolatok is. Hiszen meglátjuk majd, milyen messze kerültek egymástól a jólöltözött, de az ügyfelek további sorsával csak elvétve foglalkozó, jólfésült bankárok színes ígéretei, és a szomorú realitás, ami a becsületes ügyfelekre később mégis lesújt. Persze addigra a bank alkalmazottja már rég felvette a sikeres üzletkötésért járó prémiumát, s mossa kezeit, hetedhét országon túl jár. Az ügyfél pedig? Miután minden megtakarítása köddé vált, vagy páriaként tengeti reménytelen életét a szegényházi elmúlásig, vagy begorombul, és más lehetőséget nem látván szépen kirabolja gonosz, lelkiismeretlen bankját. Nincs olyan törvénytisztelő kisember, aki ne drukkolna neki.

„Nincs olyan ember – mondja Arkin –, aki miután egész dolgos életében arra spórolt, hogy öregkorában ne kelljen mások kegyéből élnie, ne robbanna fel a dühtől, ha a bankja, vagyis az egész istenverte pénzes naplopó banda egyik napról a másikra kisemmizi, s otthagyja egy árva fillér nélkül. Azt hiszem, a való életben sem tehetnék mást, mint amit mi ebben a filmben megtettünk, nem lenne más választásom – teszi hozzá meggyőződéssel, de azért nevető szemekkel.”

Donald De Line producer emlékeztet rá, hogy egy hasonló történetet már megfilmesítettek 1979-ben is. Ez nem azt jelenti, hogy a Vén rókákk annak a sztorinak a modernebb változata, de az tény, hogy a filmbéli történet a valóságban is időről időre megismétlődik, ciklikusan előjön. Az ő édesapja is úgy járt, hogy a cége nyugdíjalapjába évtizedekig szorgalmasan befizetett pénze nem hogy kamatozott volna, mire elérte a nyugdíjkorhatárt, hanem egy vállalati csőd nyomán egy pillanat alatt elveszítette az értékének a felét. És ilyenkor persze mindenki a kezét mossa, nem lehet reklamálni sehol.

Ezúttal azonban a történet nem ennyire tragikus, hiszen rengeteg komikus elemmel keveredik. De valahol mélyen az is benne van, hogy ennek a három embernek a sorsa mégiscsak véglegesen rosszra fordulhat, miközben addig eszükbe sem jutott, hogy ne bízzanak meg a társadalom törvényeiben; egész felnőtt életükben biztosak voltak benne, hogy jogos jussukként visszakapják majd az ellenértékét annak, amit becsületesen félretettek. És akkor hirtelen, egyik pillanatról a másikra, szinte már az életükért kell harcolniuk.

Persze mint megfontolt, intelligens emberek, ezúttal is minden lépésüket előre, egészen aprólékosan megtervezik. Nem tudunk nem azonosulni és szimpatizálni velük, amikor végignézzük, ahogy szinte megfiatalodnak, felszívják magukat, megtelnek alkotó energiával. Végülis valami olyasmire készülnek, ami hosszú idő óta a legizgalmasabb cselekedetük lesz. Nem, nem is „hosszú idő óta”: egész életükben semmit sem tettek, ami az elkövetkezőkhöz hasonlóan izgalmas lett volna.

„Hogy miért ragadják magukkal ezek a színészek közönséget, még ha a törvény szerint súlyos bűncselekményt is készülnek elkövetni? – teszi fel a kérdést Theodore Melfi forgatókönyvíró, és meg is válaszolja a kérdést: – Nem csak azért, mert rettentően jó színészek, régóta ismert, hiteles emberek. Hanem azért is, mert mindenki úgy érzi, hogy valamennyire igazuk van, abban mindenképp, hogy felháborítja és tettekre sarkallja őket az az igazságtalanság, ami velük megesett. Igaz, hogy bűntettet készülnek elkövetni, de velük is hasonlóan súlyos bűncselekmény történt: kifosztották őket, elvették tőlük a jogos tulajdonukat. Így aztán ez az alapvetően humoros és izgalmas kalandfilm szót ejt a társadalmi igazságosságról is, arról, hogy a bankok ügyintézői, alkalmazottai sosem az ügyfelek érdekeit nézik, mindig a kenyéradó gazdáikét, a bank tulajdonosainak, a főnökeiknek az érdekét. És ha a mindent elnyelő fekete lyukban eltűnik a gyanútlan ügyfél háza, negyven év alatt dolláronként félretett nyugdíja – hát záksón, az nem az ő bajuk.”

De azért senki se számítson valami szomorú társadalmi drámára, mert a film ennél százszor vidámabb. A három öreg fickó sem trottyos vénség, megvan a magukhoz való eszük, és a szívük is a helyén dobog. Még a szerelmi szál sem maradhatott el a történetből, hiszen a korral nem száradnak el az érzelmek. Még ha ezt a fiatalabbak általában nehezen képesek is elképzelni.

Klisékről egyébként a film kapcsán nemigen beszélhetünk. Minden karakternek saját élete van. Hiába nagy haverok, és hiába ezer éve azok, mindhármuknak megvannak a saját, különbejáratú örömei és bánatai. És bár Willie és Al szükségből és praktikus megfontolások nyomán közös fedél alatt laknak, mert ez így olcsóbb, Joe egy háromgenerációs csonka család feje, aki rengeteget foglalkozik az unokája nevelésével.

Braff, a rendező így összegez: „Azt hiszem, ennek a történetnek sikerült beletrafálnia a korszellembe: alapvetően arról szól, ahogyan a nagy cégek arctalan tulajdonosai képesek egy vállrándítással (vagy anélkül) eltaposni a kisembert, aki végső soron csak magára, a barátaira, a családjára számíthat. És persze a saját eszére, ügyességére, erejére, akaratára és elszántságára. Ilyenkor az ember képes túllépni a korlátain, és véghezvinni valami fantasztikusan nagy dolgot, valami olyat, amire soha életében még csak nem is mert gondolni. Ezt teszi a kétségbeesés – bár ebben a filmben valahogy úgy, hogy a nekik való drukkoláson túl azért többnyire meg is szakadunk a röhögéstől.”

A produkcióról

A nagy tervek sokszor egy hirtelen kipattanó briliáns ötletből nőnek ki. Vagy egy elektromos szikrából, amely először akár fájdalmat is okokhat.

A háromfős társaság vezető egyénisége kétségtelenül Joe. Egy szép reggelen betért a Williamsburg Savings bankba, hogy végighallgasson egy kedves tájékoztatót arról, hogy sajnálatos módon hirtelen háromszorosára nőtt a havi lakástörlesztő-részlete. És ebben a pillanatban – mintha kipattant volna az a bizonyos isteni szikra – megjelent a színen egy álarcos bankrablócsapat, és munkához látott. Joe-nak ebben az akcióban csupán kívülálló, megfigyelői státusz jutott, s ő valóban érdeklődve figyelt mindvégig. Még tanulságot is levont az esetből: egy párperces, jól koreografált meló végülis többmillió dollár bevételt hozhat.

Később, amikor a haverjainak beszámolt pénzintézeti kalandjáról, viccesen azt is hozzátette: „Mi hármunknak ez elég testhezálló meló lenne…” Persze öreg haverjai először lehülyézték. Ám pár nappal később, amikor hírül vették, hogy a nyugdíjalapjuk elsikkasztódott, és többé már nem kapják kézhez a havi csekkjüket, maguk is hajlani kezdtek rá, hogy Joe nem is mondott olyan nagy ökörséget.

Ehhez a kezdődő elszántsághoz hozzáadódott még a bandavezérré vált Joe-é is, aki nem nyughatott bele, hogy a bank mindjárt elpereli a tetőt a családja feje fölül.

Ahogyan Caine is hangsúlyozza: „Joe imádta és a széltől is óvni akarta az unokáját, és persze ott volt annak szingli mamája is, aki keményen dolgozott, hogy fenn tudja tartani a háromfős háztartásukat. Joe vállalta magára a házrészletet, és ha nem lesz képes teljesíteni, a bank húsz napon belül beváltja a fenyegetését, és mindhármukat kiteszik az utcára.”

Willie családja az ország másik részén él, így ő az unokájával Skype-on tartja a kapcsolatot. Azért szokása volt évente többször is felkerekedni, hogy meglátogassa. Persze ezek az utazások nem ingyenesek, és a rendszeresen érkező nyugdíjcsekk nélkül akár végleg el is maradhatnak. Egyedül a régebb óta özvegy Alnak nincsenbek már közeli rokonai – a két másik öregúr lett tehát a csapat fáradhatatlan motorja.

Al amúgy elsősorban dzsesszmuzsikusnak tartja magát, és csak azért ment el gyárba dolgozni, hogy szabadidejében anyagi kötöttségek nélkül zenélhessen. Az így talált munkahelyén ismerkedett meg aztán Joe-val és Willie-vel; ők hárman ott lettek elválaszthatatlan barátok.

Ahogyan Freeman jellemzi a kapcsolatukat: „Ők hárman eddig nem éltek át különleges kalandokat együtt, de a rengeteg közös munka utáni lógás során mégis összekovácsolódtak. Hamar rájöttek, hogy ugyanazokon a helyeken szeretnek enni és inni, nagyjából hasonló témákról szeretnek beszélgetni, és persze a városnegyed mindennapi élete is közelebb hozta őket egymáshoz.”

„Amikor Morgan elolvasta a szerepét, azonnal fellelkesült, és ezt az állapotát a forgatás végéig megőrizte – meséli a producer, De Line. – Mindig láttuk a szemén, hogy rettenetesen jól érzi magát ebben a szituációban. Kiváló humorérzéke van, és ha jókedvében van, mindenkit képes magával ragadni. A csapat másik végpontján Albert, vagyis az őt játszó Arkin volt az örök pesszimista. Caine viszont nagyon is élvezte, hogy kettőjük között egyensúlyozhatott, miközben a maga kissé cinikus, ámde szintén fergeteges humorával időről időre az egész stábot feldobta. Igazi élvezet volt ezzel a három nagyszerű emberrel együtt dolgozni.

A rendező, Braff is élete nagy élményének nevezte a forgatást: „Rengeteget tanultam ettől a három zseniális színésztől. Nemcsak mély emberséget, de olyan szakmai fogásokat is, amelyeket korábban sehol sem láttam, vagy ha igen, nem ilyen közelről – mondja. – Amikor a kamera mellett ülve figyeltem, hogyan játszanak, nekem sokszor fel sem tűntek azok a finom színészi gesztusok, miniatűr akciók, amelyekkel képesek egy érzelmet vagy egy gondolatot végtelen precizitással kifejezni. Minderre csak akkor döbbentem rá, amikor a felvételt visszanéztem. Valóságos rendezői iskolát jártam végig velük.”

Felkészülés az akcióra

Mielőtt még hozzáláttak volna a bankrablás precíz megtervezéséhez, a három „róka” elhatározta, hogy könnyített edzést tartanak. Gyakorlat híján ekkor még azt sem tudtzák, kinek miféle rablói szerephez van tehetsége, és hogy egyáltalán képesek-e más javait csak úgy eltulajdonítani. Először egy mindennapos bolti, vagyis inkább piaci lopással próbáltak némi gyakorlatot szerezni, ám csúfos kudarcot vallottak. Persze ami nekik tragikus leszereplés volt, az a nézőknek korlátlan humorforrás lesz; mindenki halálra röhögi majd magát az ügyetlenkedésükön.

Freeman például valami sülthúsokkal és egy tucat tojással kétbalkezeskedett, amelyeket a nadrágjában, illetve a felsője alatt próbált a piacról kicsempészni. De nem voltak ügyesebbek a haverjai sem, akik az egyetlen biztonsági kamera előtt lepleződtek le, majd – ahogy Caine kommentálta – klasszikus „lassú üldözéses jelenetet” produkáltak a közlekedési rendőrök legnagyobb ámulatára.

Ezután Joe egész délután lógatta a fejét, és bár időnként magában fel-felröhögött – ilyenkor bénaságuk újabb bizonyítékai ötlöttek az emlékezetébe –, végül arra a meggyőződésre jutott, hogy ők hárman mégsem merész bankrablásra születtek. De attól még beletanulhatnának.

Braff is kuncog, amikor felidézi magában a filmbéli őrült jeleneteket, és magyarázatképp hozzáteszi: „Freeman és Caine nem most játszottak először együtt. Emlékezetes például közös alakításuk A sötét lovag-trilógiában. A lényeg, hogy eléggé jól ismerik egymást, és hajlamosak a kamera előtt is ökörködni, akár a forgatókönyvön kívül is. Velünk is előfordult, hogy »kamera állj!« után még játszottak tovább, annyira belefeledkeztek egymás ugratásába. Ilyenkor a stáb is kiválóan szórakozott, és ami engem illet, egyik-másik spontán jelenetüket akár be is tehettem volna a filmbe. Végül ezeket inkább megőriztem magamnak…”

A hasznos profi

Tekintve, hogy az idősödő elszánt gonosztevők hosszú és becsületes előéletük során még soha nem raboltak bankot, végül kerestek maguknak egy profit, aki ezen a téren gyakorlati tanácsokkal láthatja el őket. Szerencsére Joe ismert egy illetőt, akit megfelelőnek talált erre a feladatra. A gyakorlott helyi erő tisztában volt az aktuális brooklyni bűnüldözési helyzettel is, és ebben a témakörben is hasznos tudott lenni a három leendő bankrabló számára.

Murphy – mert így hívták a kiérdemesült bűnözőt – ekkoriban éppen élete első legális munkahelyét töltötte be: orvosi marijuánát árult egy rendelőintézetben, valójában bárkinek, aki úgy érezte, hogy rászorul egy kis kábulatra.

Ha nem is szívesen, de megadta Joe-nak a kívánt felvilágosítást, miközben rámutatott arra is, hogy a bankrablók egy jelentős hányada börtönben végzi, és akkor mi lesz Joe unokájával, ki foglalkozik majd vele?

Végül azután túllépett az erkölcsi prédikációkon, és delegált egy gyakorlati tanárt is a kis csapathoz: Jesust, aki az időzítés és az alibifabrikálás mestere, amúgy pedig rasztahajú felnőtt utcagyerek, az elhagyott háziállatok önzetlen gyámolítója. És Murphy ötlete bevált: az öregek megkedvelték Jesust, akinek zord külseje mögött hamar felfedezték a számukra is hasznos csupaszív nagyvárosi túlélőművészt…

Egy kis romantika

Minden valamirevaló hollywoodi produkcióban szükség van egy kis romantikára, egy nőre, akiért megdobban valamelyik főszereplő – és persze a nézők – szíve. Esetünkben ez Annie, akit Ann-Margret játszik. Annie egy helyi élelmiszerboltban pénztáros, és Alberttel valahogyan, senki sem érti, hogy miért, egymásba szeretnek. Megilletődöttségében Albert még a rég elfeledett szaxofonját is előbányássza, és újból zenélni kezd. A három barát pedig egyre gyakrabban vásárol és étkezik a meleg ételeket is felszolgáló vegyesboltban, csak hogy Al minél több időt tölthessen Annie közelében.

Amúgy Albert nem az a hősszerelmes típus. Maga is érzi, hogy szüksége lenne egy kis életmódváltásra, mondjuk némi ruhatár-frissítésre, esetleg fodrászra, romantikus hétvégi programokra, csak valahogy nem fűlik hozzá a foga, hogy a haverjait akár időlegesen is odahagyja, amikor azok sörözni indulnak.

Pedig kettejük, Annie és az ő kapcsolatában minden csodásan alakul, nagyon gyorsan megértik és megkedvelik egymást. Valójában Annie nem is erőlteti egy percig sem, hogy Al megváltozzon, jó neki úgy is, ahogy van. A kémia, akárcsak a húszéves kölyköknél, náluk is hibátlanul működik.

Al tehát szerelmes lesz, és hiába marad meg morgós vénembernek, ez végül egyiküket sem zavarja. Még az is lehet, hogy nem is prózai okokból jönnek ki ilyen jól egymással, hanem zeneiekből. Legalábbis igy néz ki, amikor betévednek egy karaoke-bárba…

Forrósodik a levegő

Persze egy vígjátékba, vagy bármilyen filmbe, amely nézőközönségre számít, kell valami szörnyű bonyodalom is. Ezúttal ezt a szerepet Hamer titkosügynökre osztották, akit Matt Dillon játszik, méghozzá pont úgy, ahogyan azt Braff, a rendező elképzelte. A forgatás alatt ő és a három főszereplő annyira összemelegedtek, hogy sikerült felhőtlenül együtt komédiázniuk, vagyis épp ott folytatták, ahol a az FBI ügynök megjelenése előtt tartottak.

A történet szerint Hamer már az első bankrablás után, ahol Joe csak ártatlan szemlélő volt, rászállt az öregúrra, túljátszotta a kemény zsaru szerepét. Hogy miért? Mert hetedik érzékével felfogta, hogy Joe – aki nyilvánvalóan vétlen és véletlen szemtanú volt – önkéntelenül is beleképzelte magát a bankrablók szerepébe, és nem volt képes durván elítélni őket.

Hamer akkor még nem értett meg, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is felfogott valamit. Szagot kapott, de ugyanakkor élvezte is, hogy egy intellektuálisan vele egyenlő, esetleg magánál fifikásabb ellenféllel mérheti össze az erejét. Ezek után nem meglepő, hogy a második bankrablás után ismét Joe után vetette magát…

Hamerről sok minden elmondható, de hogy ostoba lenne, az nem állja meg a helyét. Kiváló szimatával megérezte az igazságot, csak a bizonyítékokat volt képtelen beszerezni. De lerázni azért semmiképp sem akarta hagyni magát.

Át a Manhattan-hídon

A Vén rókák külső jeleneteit mindenekelőtt New York két jellegzetes kerületében, Queensben és Brooklynban forgatták, ami kézre állt a szereplőknek, de a rendezőnek, Braffnak is, aki a Hudson túlsó partján, New Jerseyben született. Mint mondja, számára nemcsak inspiráló, de elengedhetetlen is volt a jól ismert környezet, az utcán sétáló emberek – akik persze nem mindig örültek a filmesek által okozott felfordulásnak, s annak, hogy eltérítették őket kedvenc helyeiktől, megszokott napi rutinjuktól.

Ezzel együtt Queens és Brooklyn lakói megértően és elnézően fogadták be környékükön a fontoskodó filmeseket; némileg hozzászoktak már, hogy az ő környékükön mindig történik valami. A színészeket pedig ők is ugyanúgy szeretik, mint bárki más, aki moziba jár, vagy a tévéből ismeri őket.

Az operatőr, az új-zélandi Rodney Charters szintén otthon érezte magát New York legélethűbb kulisszái között: gyors munkastílusának épp megfelelt ez a közeg, amely maga is állandóan forrong, rohan, fénysebességgel vibrál. Braff végülis nagyon boldog volt ettől: mint utólag elmondja, a filmbéli képeken a város a legigazibb arcát mutatja, éppen úgy, ahogyan azt a történet kifundálása közben előre elképzelték.

Három helyszín különösen lényeges volt a filmben: a kétszer is kirabolt bank, a piac, ahol a kisstílű tolvajlást elpróbálják, és a kerület szegény gyerekeinek rendezett utcai karnevál.

A Williamsburg Savings Bank épülete a brooklyni Hanson Place egész terét uralja, toronyórája minden irányból jól látható. Az épület a monumentalitását a belső tereiben is megőrzi. Ott mindenfelé előkelő, márvánnyal borított, hatalmas belmagasságú termek fogadják a személyzetet, az ügyfeleket – és persze a bankrablókat is. És akkor még egy szót sem szóltunk a színes mozaikablakokról és a vastag térelválasztó üvegportálokról. Itt valóban nem okozott gondot a teljes stáb és a szereplők megfelelő elhelyezése, és a rendező által különösen kedvelt megoldás, a több, egyszerre működő kamera felállítása. Ezen a helyszínen a produkció látványtervezője, Anne Ross is elemében lehetett: itt sem a hely, sem pedig a különleges anyagok nem hiányoztak a lehető legnagyszerűbb látványtervhez.

Ami a nyüzsgő piacot és a mellette fekvő nagy parkolót illeti, azt, ha nem is könnyen, de szintén Brooklynban, az újabban egyre divatosabb, festői Williamsburg negyedben találták meg. A Key Foods élelmiszerbolt a Grand Streeten olyan, mintha a rendező és a forgatókönyvíró együtt találták volna ki a három öregnek, hogy ott randalírozzanak, ügyetlenkedjenek, és onnan próbáljanak az elcsórt kajákkal észrevétlenül eltűnni a nagy forgatagban. Az már tényleg csak a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy a látványtervező is ezen a környéken nőtt fel, és olyan otthonosan mozgott benne, mintha még ma is ott lakna. Persze az ő gyermekkora óta errefelé már minden túlságosan is rongyrázó lett; végül a Key Foods mai választékát szinte teljes egészében le kellett cserélni olyan egyszerűbb, hétköznapibb árukra, amelyeket a három nyugdíjaskorú öregúr, Joe, Willie és Albert akár naponta megvehetnének.

Anne Ross a segítőjével, Sara Parks berendezővel kitalálta a Knights of Hudson gyermekkarnevál helyszínét is a Williamsburg East River State Park területén, a folyó partján, és megalkották az összes többi másodlagos helyszínt is, ahol a film más jelenetei játszódnak.

Azokat a belső felvételeket pedig, amelyeket a dolog kényelmetlensége, illetve a túlzott költségek miatt nem akartak külső helyszínen készíteni, bevitték a szintén New York-i Gold Coast Studios műtermeibe, hogy szabad kezük legyen például a Joe házában látható hatvanas évekbeli lakásbelső kialakításához, illetve Willie és Al házának kevésbé családias tereinek felépítéséhez.

Brooklyn persze némileg már vidék. Ha nem is falu, de errefelé csak az ablakokban tűnnek fel a túlpart, vagyis Manhattan jellegzetes, mindenki által jól ismert felhőkarcolói. Egy másik, jóval gazdagabb, és teljesen kozmopolita világ üzen így a külváros lakóinak: csak karnyújtásnyira van tőletek a pénz és vele a világ közepe: nyúljatok érte, bármikor a tiétek lehet.

Ross imádja ezt a várost, és jól ismeri az eldugottabb, a középosztály vagy a turisták tömegei által még fel nem fedezett részeit. Brooklyn és Queens egyes negyedeiben ugyanis még ma is állnak a földszintes házak a csupaüveg felhőkarcolók tövében, s még mindig vannak olyan utcák, ahol álmosak az ablakok, és olyan ritkán jön egy-egy autó, hogy a gyerekek az úttesten játszhatnak. Ezeket a szerényebb, munkások lakta vidékeket is láthatjuk itt-ott a Vén rókák természetes díszletei között.

A kosztümök mestere, Gary Jones rengeteg utcai fotót készített az itt lakókról, az emberekről, akik épp bevásárolni mennek, vagy munka után a kedvenc kocsmájukba tartanak egy-két sörre és egy jóízű késődélutáni beszélgetésre a haverokkal. Persze a három főszereplő a tipikus olcsó ruhák mellett mindig visel valami csakis rá jellemző, egyedi darabot is, ahogy azt a hollywoodi gyakorlat megkívánja. (Intercom)