Három mentálisan súlyosan sérült ember

2019.07.31 16:39 Berto49 Olvasottság: 428x

0

A film készítésének idejében Elfriede Jelinek még nem kapta meg a Nobel-díjat, erre három évvel később került sor (az átadáson személyesen nem jelent meg, videoüzenetet küldött), de honfitársa, Michael Haneke „kiszúrta” magának a regényt, mert nagyon beleillett alkotói profiljába.

Kimondottan nem rajongok Haneke filmjeiért, maradéktalanul csak a „Szerelem” és a „Fehér szalag” tetszett, a „Furcsa játék”-ot jobb, ha nem is minősítem, mert nehezen találnék rá eléggé pejoratív szavakat. Ez a film nyilvánvaló értékei ellenére nálam csak közepes, a negatív világképe deprimál engem. A főhős, Erika Kohut (Isabelle Huppert, akárhány filmben is láttam, elismerve, hogy a legnagyobbak közé tartozik, számomra nem szimpatikus) egyszerre sajnálatra méltó, meg gyűlöletes karakter, bár a történetben tisztázódik, hogy miért vált ilyenné a személyisége. Az ok: az anyja (direkt nem édesanyját írok!) démoni természete. A megöregedett Annie Girardot, aki az 1970-es években a legnagyobb francia filmsztár volt, idősebb korában sem vesztette el tehetségét, negatív szerepe mellett nekem az ő játéka tetszett a legjobban. Feltétlenül hozzá kell tenni, hogy akkor már bujkálhatott benne a gyógyíthatatlan Alzheimer-kór. Szerepe szerint rátelepedett a lányára, szinte gúzsba kötötte őt. Ezért alakult Erika ilyen torz személyiséggé, gondoljunk csak az üvegszilánkos jelenetre. Walter (Benoît Magimel) bizonytalan, hogy az elején tényleg beleszeretett-e Erikába, vagy csak a karriervágy vezette az érzelmeit. Amikor azonban világossá vált számára a nő perverzitása, belőle is előtört a vadállati brutalitás.

A történet befejezése a nézőre van bízva, a zárt, puritánul berendezett helyszínekről a tanárnő kitörést kísérel meg, de lezáratlan marad a további sorsa. A klasszikus zenének domináló szerep jutott, ami a film értékei közé tartozik. A darab nem a pattogatott kukoricát faló, blockbustereket kedvelők számára készült.