Több szempontból is érdemes megnézni a filmet. A leginkább nyomós érv, Aamir Khan személye, aki ugyanazt az akcióhős figurát hozza, amit később a Dhoom:3-ban tökélyre fejlesztett. Itt persze leginkább csihi-puhi van, de a jobbik változatból. Aamir nem feketeöves karatemester, ennek ellenére rendesen odateszi magát. A hajlíthatatlan zsaru szerepét még kifinomultabbá teszi később a Sarfarosh-ban, de azért itt is kőkeményen beleáll a helyzetekbe. És nincs könnyű dolga. Persze meg kell küzdenie egy levakarhatatlan riporterrel is, Sanjanával (), akit végső kétségbeesésében a Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő című filmben látott nagyon piszkos trükkel akar kivonni a forgalomból. Ahogy ez nem sikerült James Woodsnak Michael J. Fox-szal, ugyanúgy neki sem jön össze. Mamta az elején nagyon idegesített a bugyuta riporter szerepével, el nem tudtam képzelni, hogy diplomázhatott le újságírásból, mikor az alapvető szakmai fogásokkal sem volt tisztában. A film felénél azonban lágyítottak a jellemén, a végén meg egészen szerethetővé vált, amikor maga is beleveti magát a verekedésbe, és nem azon lamentál, hogy másnap nem lesz szüksége lila szemfestékre.
A kettes számú érv a film egyik dala: Dole Dole Dil Dole, nézzétek meg. Aki nem röhögi el magát közben, az nem érdemli meg a Bollywood-fan címet, mert Aamir Khan kisminkelve, bongyor parókában, női ruhában, charlestont jár, és szendén énekel, nos, én konkrétan sírtam a röhögéstől. És amikor csábosan csücsörít, esküszöm, hogy totál jó nő!!
Természetesen nem jódolgában teszi mindezt, mivel kommandós, csak így tud bejutni a főgonoszhoz, sikerrel jár, és a film végén kapunk egy teljes Die Hard-egyveleget, toronyház, egy szem bepöccent zsaru, körülötte vér és tombolás, a jó öreg tűzoltó-fecskendő satöbbi.
Leginkább ezek miatt érdemes megnézni a filmet, bátran ajánlom mindenkinek, aki jó kis izgulnivalóra vágyik, de nem akarja a legújabb modern, trendi filmeket.
