1945. augusztus 6-án, éppen 80 éve következett be az emberiség történelmének egyik legsötétebb tragédiája, amikor első - és sajnos nem egyetlen - alkalommal vetettek be élesben nukleáris fegyvert, ugyanis ezen a napon dobta le az amerikai légierő az első atombombát a japán Hirosima városára.
A "Little Boy" kódnévre keresztelt atombomba mintegy 20 ezer tonna TNT-nek megfelelő robbanóerővel rendelkezett és nagyjából 80 ezer ember életét oltotta ki azonnal, a későbbi hónapokban és években azonban még további ezrek, tízezrek haltak bele sérüléseikbe, illetve a robbanás hosszú távú hatásaiba, sugárbetegségbe, kromoszóma-rendellenességekbe, rákos és egyéb megbetegedésekbe. A Hirosimai Békemúzeum 2020-as becslése szerint nagyjából 140 ezer főre tehető együttvéve a közvetlenül a robbanáskor és azt követő napokban, valamint a későbbi években, közvetetten bekövetkezett halálozások száma, míg más becslések szerint a "Little Boy" akár 200 ezer áldozatot is szedhetett...
1945. augusztus 6-a örökre beírta magát a történelemkönyvek lapjaira, ahogy a japán nemzet kollektív tudatába is örökre beleégett Hirosima tragédiája. Az emberiség, de mindenekelőtt Japán ezen kollektív traumáját a filmvásznon (játékfilm formájában) elsőként a hirosimai születésű Kaneto Shindô dolgozta fel, aki mindössze 7 évvel az atomtámadás után, 1952-ben készítette a Hirosima gyermeki című, megrázó erejű alkotását valós hibakusák beszámolói alapján.
A film a túlélő hirosimai diákok és tanárok elbeszéléseit tartalmazó Genbaku no ko című könyv alapján készült, bár karaktereit és cselekményének nagy részét ezen zömében név nélkül vagy álnéven nyilatkozó gyerekek és tanárok történeteit összegyúrva, általánosságban alkották meg.
A film egy fiktív tanárnő, Takako (maga a karakter nem valós személy, de a Genbaku no ko lapjain több tanárnő is hasonló élményekről számolt be) szemszögéből beszéli el az atombomba borzalmait és az utána való élet nehézségeit. Takako úgy dönt, hogy felkeresi még életben lévő tanítványait, és azzal, amit ezeknél az apró, ám sokat szenvedett gyerekeknél lát, a háború utáni Hirosima és a hibakusák életének elevenjébe talál: életre szóló lelki sebek és testi torzulások, égések, sugárbetegség, poszttraumás stressz, halott szülők és testvérek, csonka családok, szenvedők, gyászolók, magukra hagyott árvák és haldoklók, az atombomba élő mementói mindenhol.
Kaneto Shindô mindezt őszintén, giccs nélkül, sokkoló naturalizmussal mutatja be, amivel kézzelfoghatóvá teszi a pusztulást, a töménytelen szenvedést és az elemi nyomort, amit átéltek azok az emberek, akik valóban ott voltak.
Sőt, Shindô magát a robbanást is megmutatja; felfoghatatlanul megrázó, ugyanakkor tiszteletteljesen emelkedett képsorokon mutatja meg a robbanást megelőző és azt követő jelentőségteljes perceket és órákat... A szokásosan induló reggelt, mikor a mit sem sejtő emberek nyugodtan kezdenek napi teendőikhez, az égen vészjóslóan közelítő Enola Gay-t, mely a rettegett bombát szállítja, az órát, amint baljósan ketyeg, és végül elüti a kritikus 08:15 percet: az atombomba ledobásának pillanatát... Az atomvillanást, az irtózatos erejű robbanást, az eget elsötétítő gombafelhőt, az elevenen elhamvadó embereket, az összeégett túlélőket, a földdel egyenlővé tett várost, az egyetlen állva maradt épületet, melyet ma Atombomba-dómként (és a UNESCO Világörökség részeként) ismerünk, és a Hirosima egyik szimbólumaként elhíresült lépcsőt az elégett ember árnyékával, melyet ma is a Hirosimai Békemúzeumban őriznek...
Hirosima immár a béke és a háborúellenesség talán legerősebb, egyetemes jelképe. Ma, 80 év elteltével, a 3. világháború árnyékában Hirosima öröksége fontosabb, mint valaha. Ma már nem csupán egy-egy város, hanem egész nemzetek, sőt földrészek elpusztítására elegendő atombombával rendelkezünk, a nukleáris háború veszélye pedig nagyobb, mint bármikor az elmúlt 80 évben. Mindennél fontosabb tehát emlékezni Hirosimára és az egykori túlélők által indított békemozgalom még ma is a köztudatban élő jelmondatára: "Soha többé Hirosimát!".
