A film nem túl jó, de feldob egy érdekes dilemmát. Hogy csinálunk emberközeli, érzelmes filmet egy hatalmas dinoszaurusz főszereplésével, ami folyamatosan városokat tipor? Ide-oda vágni az emberek sztorijából a Godzilla sztoriba evidens, hogy nem működik, az egyik (általában a Godzilla) mindig fontosabb és érdekesebb lesz, mint a másik. Mármint képzeljünk el egy romantikus filmet, ahol bírjuk a karaktereket, szurkolunk, hogy összejöjjenek, de amúgy 20 percenként átvágunk Chicagóra, ahol egy hatalmas pók harcol a katonasággal. Na most bármennyire érdekes a love story, száz százalék, hogy a pók harca a fontosabb történet itt.
Nagyobb horderejű, több az újdonság benne, és hát a fantáziaelem is erősebb. Ezzel a dilemmával küzd minden Godzilla-film. Megoldás egyébként van, vagy a King Kong/Pacific Rim metódust használjuk, és a szörnyre tesszük az emberi karaktereket, vagy nem megosztjuk a fókuszt, hanem az egyikre fókuszálunk, a másik sztorit pedig a háttérben hagyjuk. A Shin Godzilla remekül csinálta.
Valamilyen szinten a 98-as Godzilla-film a kettőt próbálta mixelni, többnyire sikertelenül azzal, hogy kis szörnyekkel zárta a sztoriját, hisz azok mellé könnyebb volt embereket tenni. Még a 2014-es Godzilla-filmre mondanám, hogy egész oké volt, ahogy a nagy hüllőnk mindig csak egy természeti katasztrófa volt a kép hátterében, csak sajnos abban a filmben borzasztóak voltak a karakterek. És itt a gond, az egész metódus nem ér semmit, ha rosszak az emberi karakterek. Meglepő, de egy ilyen nagy kaijus filmhez egyszerűen csak sokkal jobban megírt sztori kell, mint egy átlagos horror- vagy szörnyes filmbe.
akció | fantasy | kaland | katasztrófafilm | sci-fi
Az emberiség a Földet fenyegető, igazi betegség, amire csak egy igazi gyógyszer van: a titánok. Ők pedig megérzik, ha veszélyben az otthonuk, és mindent megtesznek azért, hogy... több»
Szereplők: Vera Farmiga, Charles Dance, Ken Watanabe, Bradley Whitford, Sally Hawkins
