A trilógia második része és egyben talán a legjobb? Tehetnénk fel a kérdést, de ahány ember, annyi vélemény. Nekem ideálisan a kedvencem, lehet, a túlfűtött izgalmak benne, vagy éppen a Helm-szurdoki csata végett, nem tudom. Egy biztos, az egészen lebilincselő, amilyen munkával és odaadással véghez vitték Tolkien hagyatékát, Jacksonon és új-zélandi csapatán látszik, hogy minden munkálat mennyire aprólékos.
Azt is hozzátenném, hogy Peter Jackson rendezésén igencsak jól mutatkozik meg minden képkockán, hogy milyen alázattal és rajongással csinálta a trilógia minden egyes részét. Érezhető minden egyes jelenetnél és magán a cselekményen, hogy mennyire át tudja adni a nézőnek azt a világot, mintha mi magunk is benne lennénk. A látványvilága, a szépen, nyugodtan felépített cselekménysorozatok még mindig élményszámba mennek, amilyen hosszúnak érzi az ember ezt a részt, olyan gyorsan ér véget, hisz egy percig nem untat eme része sem.
Ennek a résznek az etalonja pedig maga egy csoda volt akkoriban, persze ma is élvezettel nézi az ember, főleg az akkortájt gyerekcipőben járó CGI technika hiányosságai miatt. Ez pedig nem más, mint a legendás Helm-szurdoki csata. Akkoriban még a Ryan közlegény megmentése című háborús filmben sem volt annyi statiszta, mint a Két torony kultikusnak számító csatájában. Orkok, tündék és emberek mindenhol, bármerre is néztünk. A Legolas és Gimli közti rivalizálás még akkor is megmosolyogtatja a nézőt, amikor már eléggé pengeélen táncol, és vereségnek tudható be a csata, akkor jelenik meg Gandalf is a lovasokkal.
Lenyűgöző látványt tálaltak elénk, elképesztő képsorok jobbnál jobb kameraállásból, és telis-tele izgalmakkal. Ez a több lépcsős helyszínről, helyszínre váltás, az állandó kaland főhőseinktől és a nem kevés dráma egy igazán kellemes újabb jó 3 órát hozott számunkra. Magyarán jót tett a szövetség bomlása, és ennek köszönhető a történetszálak növése. Rohan népével és annak királyával, Theodennel bővült a cselekmény és maga a stáb is, egy igazán szerethető, harcias nép, amelynek dicsősége elsötétült a múltban, de jól kivehető volt, hogy a Helm-szurdoki csatában visszanyerték régi becsületüket és pompázó fényüket egy időre. A Frodó-Samu párost lehet talán kivenni a sorból, hiszen a Trufa-Pippin párosa izgalmakkal telibb volt az ork fogságban, de Andy Serkis gollamja szépen kiszínezte azokat a jeleneteket.
Összességében egy remek folytatása az első résznek, kicsit sem éreztem gyengébbnek, ahogy az lenni szokott általában a folytatásokkal bizonyos filmeknél. Hű volt az elsőhöz, és alázatos Tolkienhez.
