Dario Argento neve számomra egybeforrt a horror műfajával (még úgy is, hogy elsősorban leginkább az úgynevezett giallo műfajában érezte igazán otthonosan magát), ugyanis még 1977-ben elkészítette a Sóhajok című filmjét, amit a mai napig az egyik leghátborzongatóbb alkotásaként tartok számon, a 70-es évek időszakából. Dario Argento a Sóhajok című filmjével első alkalommal merészkedett a giallok adta műfaji határokon túlra, és hát azt kell hogy írjam, hogy zseniálisra sikeredett az olasz úriember első látogatása a horror birodalmába, és talán emiatt is voltak igencsak magasak az elvárásaim a Pokol című filmjével kapcsolatban, amiben némiképp tovább fűzi a Három anya történetszálát. Azon nézők számára, akik nem látták a Sóhajok című filmjét, azoknak sem kell túlzottan aggódniuk amiatt, hogy történetileg nehezebben fogják befogadni a Pokol című produkciót, ugyanis inkább csak amolyan apróbb utalásokkal fogunk itt találkozni a trilógia első felvonásával (bár én erősen ajánlom megtekintésre a Sóhajokat, mert valóban egy korszakalkotó, zseniális darab lett). Na de ezek után lássuk, hogy mit is tartogat a film.
Be kell hogy valljam, kissé keserű szájízzel fejeztem be a Három anya trilógiájának a második felvonását, mert többre számítottam. Pedig jól indult a történet, hisz kapunk bőven misztikumot, ezúttal egy könyv formájában csepegtetnek a nézők felé némi információtöredéket, ráadásul a bonyodalmaknak helyszénéül szolgáló épületnek is van egy egész korrekt nyomasztó atmoszférája, és persze nem is kell sokat várni az első elhalálozásra, amelynek a kivitelezése kellőképpen megalapozza a film brutalitását e téren. Tehát nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a film kezdete igencsak erősre sikeredett, és talán itt kezdtem el túlzottan bizakodni abban, hogy a Pokol könnyűszerrel fel fogja venni a versenyt a Sóhajokkal, de végül sajnos nem így lett. Hogy pontosan mi is mehetett félre itt, nehéz megítélni, merthogy tényleg sok mindent átvett Argento úr a Sóhajokból, de valahogy mégsem éreztem annyira hatásosnak mindezeket.
Talán az első komolyabb problémát maga a történeti kivitelezésében láttam, merthogy Argento mintha mindenben rá akart volna licitálni a Sóhajokban látottakra, és ezt szinte képtelenségnek tartottam (hisz ha valaki lerak az asztalra egy szinte majdhogynem zseniális filmet, azt nem lehet lekörözni, főleg ha a történetének a nagyja sok mindenben megegyezik az elődjével, csak más környezetbe helyezik mindezt át). Továbbá ott volt még az az aprócska kis szépséghiba a történetben, hogy elkezdenek valaminek nagyobb és fontosabb tartalmakat biztosítani, ami persze nem rossz dolog, hisz így kissé szerteágazóbb lesz a főtörténeti csapásvonal, de idővel rá kell jönnie a nézőnek, hogy mindez csupán felesleges sallang volt, és a legtöbb esetben sehova nem jutunk ezen fontosnak vélt dolgokkal. Továbbá engem a karakterek sem tudtak annyira megérinteni, mint mondjuk a Sóhajokban, mondjuk ehhez sajnos sokban hozzájárult az is, hogy igencsak felszínesen voltak kidolgozva ezen filmbéli karakterek, és hát a színészi alakítások sem tettek túl sokat pluszban hozzájuk. Sajnos a film lezárását is túlzottan hatásvadásznak éreztem, amely ráadásul még technikailag is hagyott némi kivetnivalót. Viszont azért akad pár pozitívum is a filmben.
Az első ilyen a film zenei aláfestése, ami igencsak meglepett, ugyanis itt nem a már jól megszokott olasz Goblin zenekar biztosították Argentónak eme fontos munkát, hanem Keith Emerson (1944–2016), akinek a munkássága kevésbé volt ismert számomra, mint a fentebb említett Goblin zenekarnak, de csalódást így sem okozott. A film további pozitívumai közt említeném még meg azt is, hogy akárcsak a Sóhajokban, úgy itt is kimondottan jól bántak a színek használatával, ami egyértelműen nagymértékben rásegített a kellő atmoszféra megteremtésére. Továbbá még sok apróbb pozitívum is található a filmben, de ezek legtöbbje mind technikai, ami bőven elvárható volt egy olyan produkciótól, amelyben olyan nagyra becsült stábtagok dolgoztak, mint Mario Bava (1914–1980), vagy a fia, Lamberto Bava.
Összegezve nem lett egy rossz film, de a sok apróbb hibája miatt nálam nem lett annyira hatásos, mint amire előjáróban számítottam, de egy erős közepest mindenképp megérdemel.
76 Pokol (1980)
Rose Elliot, a fiatal költőnő az antikváriumban rábukkan egy latin nyelvű könyvre, E. Varelli, a neves építész naplójára. A mű rendkívül nyomasztó hatást gyakorol rá, mert... több»
Szereplők: Irene Miracle, Alida Valli, Daria Nicolodi, Feodor Chaliapin, Jr., Ania Pieroni
