Életrajzi dráma különös rendezésben

2019.10.24 01:14 MMcFly2015 Olvasottság: 471x

2

Utánaolvastam a történetnek a film megtekintése előtt, és kíváncsivá tett, miként dolgoznak fel egy ilyen médiabotrányt. Az O. J. Simpsonról szóló sorozat óta jobban felfigyelek az ilyen típusú életrajzi filmekre, mint előtte. Milyen jól is teszem, az Én, Tonyát kár lett volna kihagyni.

Az első 15-20 perc, ami bevezetőként szolgál, már a néző tudtára adja azt a komikus, de mégis drámai hangulatot, amit a film további részében kaphatunk. Idővel rájövünk, a fekete humor uralja a vásznat. Zavarba ejtő, amint a bántalmazásokat, trágárul beszélő, lányát megalázó anyát nézzük, és mégis előtör belőlünk egyfajta nevetés. Ilyen stílusba helyezték el ezt a bűnügyi sztorit, ami fellendíti az egyszerű, megszokott életrajzi filmek stílusát. Nekem viszont az a húzás, hogy a szereplők a jelenet során kibeszéljenek a nézőkhöz, már sok volt... Az ilyen jellegű rendezői megoldás egy paródiában vagy a Deadpool féle őrült vígjátékban megállja a helyét, de itt nem.

Ezt leszámítva mindent megkapunk, amit egy ilyen filmtől várhatunk. A szereposztás – Margot Robbie-t külön kiemelve – kitűnő, a film végén kapott valós felvételek hatásosak. Kellettek, mert az ,,incidens" véghezvitelénél annyi az idióta karakter, hogy nehéz volt elhinni, ez valóban megtörtént (kb. mint a Fargóban).

A film drámaisága a lezárással jön át igazán, mikor szembesülünk az ítélettel. A főszereplő lett a legnagyobb áldozat ebben az ügyben, ennek ellenére neve összeforrt a sport világában a legnagyobb szabotázs ,,merénylettel". Érdekes volt egy ilyen hangvételű filmet megnézni. Ez az igaz történet nem akkora esemény, hogy egy kétórás mozifilmként tudjon működni, mégis a különös rendezésmód képes feldobni és szórakoztatóra varázsolni egy drámai életutat.