Én, Tonya (2017)

Hiába a bravúros sportteljesítmény, egy botránnyal még egy élsportoló is sokkal jobban fel tudja magára hívni a közvélemény figyelmét. Szegény Tonya Harding is hiába volt az első női műkorcsolyázó, aki megugrotta a tripla axelt, s karrierje egészen ügyesen alakult, extravagáns jelmezeivel, zenéivel és stílusával, volt egy szerencsés időszaka, amikor minden műkorcsolya-kedvelő róla beszélt. Aztán jött a versenytársa ellen elkövetett merénylet, s megint mindenki róla beszélt, csak éppen ennek már valószínűleg ő maga sem örült annyira. Egy ilyen történet feldolgozásának azt hiszem, a lehető legjobb módját választotta Craig Gillespie rendező. Egy pillanatig sem kétséges, hogy ez egy kőkemény drámai történet, de ezt mégsem hatásvadász, zsebkendőpazarló módon mutatja be, hanem kellő szarkazmussal és gúnnyal, s közben a szürreális helyzetek miatt nem kis mennyiségű humort csempészve a filmbe. Különleges színezettel tölti meg a sztorit a dokumentumfilm-szerű megoldás, amely valós interjúrészleteket idéz meg, s az is ügyes húzás, hogy nem foglal állást a bűnösséget illetően. Nem tudhatjuk, ki az, aki hazudik/túloz, s az egész házastársi perpatvarból mennyi az igazság. A rendező, bár kicsit messziről indít (megismerhetjük Tonya gyermekkorát, leginkább a rendkívül hatalommániás anyjával való kapcsolatának szemszögéből), életrajzi filmnek mégsem nevezhető, bár ahhoz, hogy kicsit megérthesse a néző Harding motivációit, amelyek a Kerrigen elleni támadáshoz vezettek, ezeket az előzményeket mindenképpen ismernünk kellett. Egytől-egyig nagyszerű színészi teljesítményeket vonultat fel a film, Margot Robbie olykor bájosan törékeny, máskor meg ördögi és ijesztő. Nem láttuk még az Öngyilkos osztagot, így nem tudom milyen volt Harley Quinn-ként, de az Én, Tonya-ban fantasztikus. Ehhez nem fér kétség. Allison Janney Oscar-bácsija borítékolható volt, annak ellenére is, hogy igen erős mezőnyben indult (meg is érdemli), az pedig már csak a hab a tortán, hogy a fizimiskájával és már-már elviselhetetlen stílusával adja vissza Lavona kettőségét: a néző egyszerre gyűlöli és csodálja ezt a karaktert. Tonya férjének szerepében Sebastian Stan pedig remekül megfér a két erős női alakítás mellett, Jeffet akárcsak Tonya, úgy a néző is olykor kedveli, olykor gyűlöli, de azért nem sok férfi lenne képes, szétveretni valakinek a lábát a felesége kedvéért (igaz, kevés olyan nő van, aki erre kérné élete párját). Azt leszögezhetjük, hogy az Én, Tonya nem egy szokványos életrajzi film. Pontosabban fogalmazva: egy érdekesen megközelített karriertörténet, hiszen itt is tulajdonképpen az amerikai álom köszön vissza (a főszereplő már gyerekkora óta keményen küzd a sikerért, eljut a csúcsra, majd jön a lejtmenet), csak egy igen groteszk, s fekete humorral átitatott kivitelben. A bravúros színészi alakítások, a vagány soundtrack és néhány látványos korcsolyamutatvány mellett pedig mer viccet csinálni az amerikai alsóbb (azon belül is a fehér) társadalmi réteg életéből. Mindet egybevetve azt mondhatjuk: 4/5 (Már-már tökéletes)

Elég jól összerakott film egy nem mindennapi történetről. Az idei Oscar jelölt filmekből a kedvencem.

Tele van igazán értékes pillanatokkal és persze nem is volt kérdés, hogy többször is megnézném. Kincset ér ez a film, a karakterek és a pillanatok is nagyon el lettek találva, ami miatt számomra ez a film teljesen megmutatta, hogy van értelme az egésznek.

Margot Robbie most végérvényesen kinőtte a szőke szépség szerepét. Nagyot alakított, és nagyon meg is érdemli az Oscar-jelölést. A film egy érdekes hibrid, én bírtam a humorát, az pedig egészen elképesztő, hogy valós a sztori. Bátran merem ajánlani.

Egyszerűen zseniális volt. Ez pedig leginkább Margot Robbienak köszönhető, aki kiválóan hozta Tonya Harding karakterét. Általa vált igazán hitelessé a kétes megítélés alá eső korcsolyázónő, akit az egyszeri néző egyszer kedvel, másszor viszolyog tőle, de mégis a film végén elégedetten hagyja el a mozitermet.