A sorozat premisszája tulajdonképpen egy kicsivel az átlag felett lévő, sablonos horrorkiindulópont, ahol a Crane család van a középpontban (apa, anya és 5 gyermek), akik házakat vesznek meg és újítanak fel, és ezt követően adják el őket, jelentős nyereséghez jutva ezzel. A Hill-ház, amely az új célpontjuk, egyedül áll évek óta, mindössze egy idősebb gondnok és annak felesége járja a folyosóit, ám azok is mintha félve tennék mindezt. A család beköltözése után nem sokkal különös dolgok történnek a házban, ami egy traumatikus éjszakában fog kulminálódni, és amelyre a nézőnek csak lassanként, részről-részre lesz teljes a rálátása. Annyi bizonyos, hogy az anyjuk azon az estén meghalt, az apjuk beszélni sem hajlandó nagyon semmiről, míg a gyerekek tanácstalanul és válaszok nélkül kénytelenek később elfogadni a helyzetet, magukban átgondolni, megforgatni azon éjszaka minden apró mozdulatát. Mert hiszen nem csak az édesanyjukat vesztik el aznap, de indirekt módon az apjukat is, akire billogként ég rá mindaz, ami akkor történt, komoly lelki sebeket nyerve ezzel.
A nagy fordulat igazából a következő: a fenti történet a sorozatnak csak a fele, ugyanis két idősíkon fut az esemény. Az egyik az imént említett családi idillből rémálomba átcsapó idősík, míg a másik a jelen kor, ahol minden gyermek felnőtt, némelyik családos, és az egymáshoz fűződő viszonyuk is meglehetősen sajátos, de inkább rideg. Steven neves író lett, sikerét a Hill-házban történtek megírása hozta el, noha ő soha nem hitt abban, hogy bármi természetfeletti lakozna a falak között. Shirley rideg üzletasszony, temetkezési vállalkozó. Theo gyermekpszichológus, míg az ikrek, Luke és Nell kallódó és tehetetlen bábjai önnön létezésük céltalan folyásának.
Tisztázzuk mindenekelőtt, hogy hova is tehető ez a sorozat műfajilag, és ezzel bele is csípünk a legfelső rétegébe az alkotásnak!
Első réteg: ez egy filozofikus, mély lélektani karakterdráma bitang erős horror atmoszférával. A történetben rengeteg az ijesztő, horrorisztikus elem, kezdve a ház sötét folyosóin való bolyongástól a kísértetházas sztorikhoz köthető egyéb nyalánkságokig. Általában ennek a megtépázott formátumnak a kétségbeesett rajongói már attól eldobják az agyukat, ha nem kapnak agyérgörcsöt a logikai bukfencektől, ha a szereplők száját elhagyó szövegek már kicsivel okosabbak, mint egy Halálos iramban film bármelyik """"párbeszéde"""" . És mi itt a helyzet? Azt a rohadt élet...
Kezdjük ott, hogy a sorozat tökéletesen működik horrorként, rettenetesen ijesztő a ház és annak minden lakója, jelenése, és mindezt úgy, hogy nem fog az arcunkba ugrani senki, nincsenek jumpscare elemek (talán elvétve). Az operatőr ritkán használt vágásokat, a karakterek folytonos mozgását követve szinte magunkon érezzük a ház dohos levegőjének ólomsúlyát, és azon kapjuk magunkat, hogy mi is körbe-körbe nézünk szobánk sötétjében pont úgy, ahogy a hőseink is teszik. Az ezüstös holdból áradó természetes fények(nek álcázott), melyek bevilágítják a termeket a nagy üvegablakokon keresztül, olyan éteri hangulatot kölcsönöznek a jeleneteknek, ami ritkán látott igényességre vall már ebben az érában. A nappali jeleneteket alaposan szemügyre véve mindig felfigyelhetünk valami háttérben, a sorok mögött finoman megbúvó, hidegrázós természetellenességre. Azonban egy-egy rész tematikája, lelkülete is mind olyan témákat boncolgat, amik mind a műfaj sajátjai. És atyaég, ez csak a film horror oldala!
Második réteg: az igazi csemege mégis a karakterekben keresendő, ez ad nagyobb mélységet az évadnak (de még ennél is lesz lentebb). A gyermekek és az idős édesapa között feszülő szálakra részről-részre lesz rálátása a nézőnek. Feltárulnak évtizedes sebek, egymás miatt megélt komplexusok, de olykor pusztán egy-egy karakter lelkébe/személyiségébe olyan betekintést kapunk, amire ritkán van példa. Mindezt rettenetesen finoman teszi a sorozat, elejtett mondatokból, elcsípett tekintetekből és félbe maradt diskurzusokból tudunk meg egyre többet és többet a hőseink közti dinamikáról és magukról a karakterekről. A színészek parádéznak, talán az idősebb édesapát játszó Timothy Hutton ég néha takaréklángon, de nem volt szemet szúró az sem. A gyerekszínészekre meg már most érdemes figyelni, mert valami hihetetlen jól játszik mind a maga korához képest.
A Crane család tagjai, bár látszólag gyökeresen más jelennel és sorssal rendelkeznek, mégis egy közös van bennük: így vagy úgy, de mind a házban megélt sokk alatt vannak a mai napig. Gondoljunk Steve szinte vallásos, rideg, notórius racionalitására, aki "hite" létalapjának bizonyítása érdekében akár másokon sem rest átgázolni! Vagy Shirley karakterére, akinek valami egészen deformált, ám mélyen emberi kötődése van a halálhoz! A közöttük megbúvó sűrű, ezer színű szálak olyan fantasztikus családi gobelin összképet adnak ki, amire bátran mondhatom: példátlan.
Harmadik réteg: nehéz lesz erről a részéről beszélni az alkotásnak, mert spoiler mentes akarok lenni. De megpróbálom. Szóval a sorozat a karakterdráma mellett még tartogat meglepetéseket, ugyanis a néző szép lassan fog rádöbbenni – inkább a történések második felére – , hogy mindazt, amit lát, összeköt valami nagyobb, mélyebb tartalmi összeg. A kamerahasználatot itt is csak dicsérni tudom. A jelenetek finom eleganciával és okosan folynak bele a következő képkockákba, gyakran más idősíkba, fura lüktető impulzust adva ezzel múltnak és jelennek. Minden képkockának jelentése lesz, nincs egy felesleges jelenet sem benne (talán párat kivéve, ezekről később). Láthatóvá válik előttünk a fentebb említett gobelin kerete is, ami átfogja az összképet, és bizonyos értelemben teljesen más megvilágításba is helyezi azt.
Ami kezdetben szimpla karakterdráma volt, az lassanként egy filozófiai számvetéssé növi ki magát életről, halálról, lélekről, sorsról és az elmúlás reánk nehezedő, az életben okozott súlyáról. Rádöbbenünk karaktereink szimbolikus jelentésére az összképben. Akik az imént egyéni szubjektumok voltak, azok nagyobb elemei lesznek valami földöntúlinak. Olyan térbe vetül a személyiségük vagy szerepük árnyéka, amelyekről fogalmuk sincs, és amiket a vallásos terminuszban csak úgy nevezhetünk: misztérium. Mindezek ellenére a sorozat nem lesz vallásos, ez a gyanú senkiben ne merüljön fel, sőt mindvégig megőriz egy egészséges távolságot tőle.
Ennek a három rétegnek a varázslatosan kavargó elegye a sorozat, és egyik sem megy a másik kárára. Az utolsó képkockákig a rideg fog futkosni a hátunkon, ha a Hill-házban történtekre gondolunk. Az egyik jelenetben még rettegsz, míg a következőben sírsz, majd mindezt hátrahagyva elgondolkozol mindazon, amit az imént láttál. Végtére is mi az a Vörös Szoba? Mi a Ferdenyakú néni sorsa? Ki is volt az a Poppy, de egyáltalán van- e bármi jelentősége ennek a kérdésnek? Mi az az idő, létezés és elmúlás? Megannyi kérdés!
Ha feltétlen hibákat kell felsorolnom, akkor talán kettőt hoznék fel. Az egyik, hogy a 10 részes sorozat valahol a 6-7. rész környékén kissé belassul. Némely jelenetet nézve azt érezzük, hogy "Jó, jó, de a házat akarom! Válaszokat akarok!". Erre pedig a sorozat talán kicsit komótosan reagál, bár a finálé mindenért kárpótol. A másik hibája, ami szintén nem nagy, hogy a szereplők hajlamosak lesznek a vége felé magukról komoly monológokat lenyomni, ami idegen az azt megelőző részek érzékletességétől.
Bevallom őszintén így zárásként, a szívem szakad meg, ha erre a sorozatra gondolok, mert többet érdemel, mint a mostani IMDB-s 8.7-es átlaga. Meggyőződésem, hogy van egy igen sznob és előítéletes hipster közösség, akik direkt húzzák le a horrorsorozatokat, hisz szerintük az alantas, alja műfaj... más nem magyarázza meg ezt az átlagot.
Mindenkinek ajánlom, aki egy zseniálisan lágy ecsetvonásokkal megkomponált műremekre, roppant mély karakterdrámára és nem utolsó sorban egy helyenként iszonyúan ijesztő horrorra vágyik.
87 A Hill-ház szelleme (2018)
dráma | horror | misztikus | thriller
Egy misztikus történet öt testvérről, akik Amerika egyik legfélelmetesebb és leghírhedtebb szellemházában nevelkedtek. több»
Szereplők: Carla Gugino, Timothy Hutton, James Lafferty, Henry Thomas, Mckenna Grace
