A napokban láttam a tévében a bemutatóját, és már akkor felkeltette az érdeklődésem. A címből eredő, már-már állandósult kifejezés valószínűleg nagyon találó, és senki nem tudja jobban, mennyire, mint az, akinek közeli hozzátartozója éppen ebben a kórban szenved. Nekem úgy mentek el a nagyszüleim, hogy nem volt ennyi időnk felkészülni rá, igaz, nem is tízéves voltam, mint a kicsi, talpraesett Matilda. Magától értetődik, hogy csak egy filmben történhet meg, hogy fogja magát a kislány, és a súlyosan demens, alzheimeres, ön- és közveszélyes, egyszer önmarcangoló, máskor tréfamester nagyapával nekiindul Londonból Velencébe, és a 6000 fontos vonatjegyeket meg majd persze a papi vígan kifizeti, ja, és a PIN-kódra pont emlékszik! :) Hát ez bájos jelenet volt.
A film nagyon szerethető és kedves. Konkrét testközelből mutatja be, hogy mennyire nehéz egy család élete, ha felüti a fejét ez a cudar betegség, de szerencsére Amadeus bácsinak szerető családja van, és egy csodálatos, okos kisunokája. Megvannak benne a családi idill jelenetei, nagy megcsalások, veszekedések, és a nagy kibékülések is. Benne vannak a megbotránkoztató tettek, amelyeket a szegény demens, beteg és leépülő emberek képesek elkövetni, mert nem tehetnek ellene, mert próbálják felvenni a harcot köddé váló memóriájukkal - hiába, amikor már nem tudják, hogy mit csinálnak. Tartalmazott jó néhány igen komoly, kataszrófa súlytotta jelenetet is, ami vicces volt, de csak azért, mert ez egy film. A való éleben, ha az alzheimeres apósunk, apánk vagy nagyapánk egy magassarkúval ízesített almás pitét süt, melynek során kigyullad a konyha, az nem olyan mulatságos. Ne nézzétek olyan szigorú szemmel ezt a filmet, mert igen, persze, kiszámítható, hogy mi fog történni, mégis az a mondanivalója, hogy miként tette a család sokkal-sokkal szebbé a hátralévő életét a diagnózis után, mint amilyen akkor lett volna, ha Amerikában marad a nagyapó, és ott magányosan, magára utalva hal meg, távol a családjától. Gyakorlatilag élete legjobb kalandját élte meg az utolsó - tegyük fel - egy évében, és voltaképp a történetet nem is zárták le túl gyorsan a forgatókönyvírók. Azt hittem, Velencéből visszatérve pikk-pakk majd elvarrják a szálakat, de nem így lett.
Végigsírtam, nagyon megható, és nem utolsósorban még annak is ajánlanám megnézésre ezt a filmet, akinek közeli demens vagy alzheimeres (ne adj isten, mindkettő) szülője, nagyszülője, barátja van, mert tanácsokat is kaphatunk a filmben, más szemszögből érthetjük meg, mit kellene velük csinálnunk, miért kell több időt tölteni velük, és miért kell részt vennünk a világukban - ezzel minőségi időt töltve velük és örök emlékeket kreálva, még akkor is, ha ők erre pár nap múlva nem fognak emlékezni. Azért, mert megéri, mert abban a pillanatban nagyon is boldogok voltak!
Számomra a velencei hotel recepciósa is parádés volt, a kedves srác a vonaton, a vasúti jegyárus, "Svédország miniszterelnöke" és még sokan mások, egyszóval szerintem nagyon is megéri megnézni ezt a cuki kis filmecskét. Végezetül pedig egy párbeszéd a filmből Amadeus és Matilda között, ami egyfajta ki nem mondott üzenet talán sokaknak, akik úgy vesztették el szeretteiket, hogy ezek a vigasztaló, megnyugatató és szívbemarkolóan csodálatos szavak nem hangzottak el - vagy nem hangozhattak el - valamilyen oknál fogva.
"M: Nagyapa, te félsz a haláltól?
A: Nem.
M: Azt hiszem, én igen.
A: Neked még van egy-két napod, mielőtt eljön az idő.
M: Nem, nem úgy értem. Attól félek, hogy te halsz meg.
A: Ne félj, mert a nagymamával mindig odafent leszünk, hogy vigyázzunk rád. Olyan büszkék leszünk rád. Ahányszor csak hiányzom, annyit kell tenned, hogy felnézel oda."
52 Felejthetetlen utazás (2018)
Szereplők: Nick Nolte, Jacqueline Bisset, Claire Forlani, Eric Roberts, Matt Dillon
