Farkasok pillangóbőrben

2019.09.26 08:33 Lubi Olvasottság: <100x

4

A bűn királynői után ismét eljött egy Scorsese ihletésű női szereplős bűnügyi film a mozikba. A történet most is valós eseményeken alapul, de ezúttal a Nagymenők helyett a Wall Street farkasának hatása érezhető. A Wall Street pillangói mégsem süllyed az álfeminista propagandafilmek kínos határa alá. Azonban a készítők kínosan ügyelnek arra is, hogy a középszert csak alulról súrolja a film minősége.

Farkas helyett pillangók, de a történet és a tanulság maradt a régi. A Jessica Pressler újságcikke nyomán készült alkotás főszereplője Destiny, egy fiatal ázsiai nő, aki rúdtáncosként keresi a kenyerét. Munkahelyén összeismerkedik Ramonával, és legjobb barátnők lesznek. A gazdasági válság azonban közbeszól, és a pénzes wall street-i üzletemberek kevesebbet járnak a sztriptíz klubba. A táncosnőkre rájár a rúd, így elhatározzák, hogy ezentúl leitatják és bedrogozzák áldozataikat, hogy aztán a bódult férfiaktól könnyedén kicsalják a hitelkártyáikat. A történet nem túl bonyolult, és a film sem szövi tovább a szálakat felesleges kérdésekkel. Felmerülnek morális dilemmák röpke gondolatfoszlányai, de aztán gyorsan el is hessegetik őket. A táncosnők ugyanis tudják, mire vevő a közönség, és meg is adják nekik.

A film receptjét valahogy úgy kell elképzelni, mintha fognánk a Wall Street farkasa című, zseniális, Martin Scorsese filmet, majd a közönség igényeihez igazítva és újra csomagolva ismét felmelegítenénk. Mivel annak háromórás játékideje már sokak gyomrát megfeküdheti, leredukálták azt a kedvünkért valamivel több mint másfél órára. Mivel mindenki kedvencei a kreatívan fényképezett, extravagáns bulijelenetek voltak, a pillangók filmje is ezekkel lett feltöltve. Egyik rúdtáncos cici villantós montázs éri a másikat. Hogy a férfi közönség teljesen meg legyen elégedve, a táncosnőket tették meg főszereplőnek. Ez ugyebár sokak számára emel a film látványvilágán, és mindenképpen szórakoztatóbb, mint valódi színészek alakításait nézni. Félreértés ne essék, nem rosszak az alakítások a filmben. De a neonfényben ritmusra vonagláshoz nem is kell színészi diploma. Jennifer Lopez pedig hiába vette komolyan a felkészülést, és nyom le olyan mutatványokat a rúdon, amitől tátva marad a szánk. Ahogy azt el is mondják a filmben, ez a tánc nem a mozdulatokról, hanem a hatáskeltésről szól. És ez alapvetően a filmet is jól leírja. Ennyit a MeToo kampány utóhatásáról és a feminizmus éltetéséről.

A Wall Street pillangói tényleg nem erről szól. Nincs hatásvadász, politikailag korrekt felhangja, még, ha kezdetben úgy is tűnik. Arról van szó csupán, hogy mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Ember embernek farkasa, ez pedig a Wall Street világára különösen igaz. A tőzsdecápák milliókat szakítanak minden nap az adófizetők pénzéből, aminek egy még csak nem is jelentős részét éjszakánként különböző bárokban verik el. Ennek a folyamatnak részei a táncosnők, illetve prostituáltak is, akik a fehér galléros bűnözés utórezgéseiként élnek meg. A jól fizető ügyfelek nélkül összeomló táplálékláncban alsóbb szinteken elhelyezkedő főszereplők pedig hozzászoktak a jóléthez, a drága ruhákhoz és ékszerekhez. Mivel a klasszikus értelemben vett munka egyikük számára sem hiányzik, a saját kezükbe veszik az irányítást.

Amit a főszereplők tesznek a filmben, és a történet valós szereplői tettek az életben, az minden körülmények között bűncselekmény. Nem számít az indíték, a lopás az lopás. Még, ha főként milliomos nyerészkedők pénzét is vették volna el, noha a filmben látszólag minden pénzes ember az áldozatuk lett, aki hajlandó volt velük tölteni az éjszakát. A pénzt pedig nem nemes célokra vagy rákos hozzátartozókra, hanem ruhákra, táskákra, ékszerekre, nagyobb autóra és még nagyobb lakásra költötték. Sajnálni tehát nem lehet a pillangókat. Együttérezni is nehéz velük, azonosulni meg végképp nem könnyű.

A gengszterfilmek nagy problémája, hogy hogyan érik el a nézői azonosulást a főszereplő bűnözőkkel. Van erre egy egyszerű megoldás, vagyis nem érik el. A bűn elítélése mellett a fennálló rendszer kritikái is ezek a filmek, melyek rávilágítanak a valódi ellenségre, ami gengszterré tette a gengsztereket. Mégis gyakoribb, hogy a gengsztert vonzóvá próbálják tenni a nézők számára. Először is, ki ne szeretne bepillantást nyerni a társadalmon felülkerekedők földöntúli életébe? A kíváncsiság erős motivációs erő. A Wall Street pillangóinak életében azonban semmi különleges nincsen. Felső középosztálybeli nőkként élik a nappalokat, csak éppen nem egy jó állású férjet várnak haza esténként, hanem minden nap újat csábítanak el. Még csak a csalás, illetve pénz kinyerése az áldozatokból sem különleges. Egyszerűen leitatják, bedrogozzák őket, azok pedig bódult állapotukban önként adják át pénzüket a rámenős nőtársaságnak.

A szimpátia másik fontos forrása lehet, ha látjuk a gengsztereket családfőként. Nem véletlen, hogy mindkét főszereplőnő egyedülálló anya a filmben. Egy-két anyai öleléstől eltekintve azonban nem mutatják jelét a szülői szeretetnek. Ez a megoldás tehát jelen van, de rosszul alkalmazva, hatástalanul. A harmadik megoldás a szimpátiára pedig az lehet, ha a bűnöző más bűnözők ellen követi el a bűntetteket. Ez illik talán leginkább a pillangókra. Áldozataik azonban nem feltétlenül bűnözők. Ugyan nem alaptalan, de mégiscsak sztereotípia, hogy minden bróker gengszter a Wall Streeten. És nem is látjuk őket bármi rosszat tenni a cselekmény során. Amit pedig nem látunk, az nincs is ott, még, ha sugallva is van. Egyedüli bűne minden áldozatnak a hűtlenség lehet, vagy egy görbe este utáni vágy pár csinos prostituált társaságában. Mondhatnánk is, hogy valamit valamiért alapon megérdemelték, hogy elvegyék a pénzüket. Így lehetett, hogy a pillangóknak visszatérő vendégei is voltak, akik egy estéért cserébe hajlandók voltak újra kiraboltatni magukat. Ez egy érdekes szituáció, amivel viszont a film nem foglalkozik.

Sok kihagyott lehetőség jellemzi A Wall Street pillangóit. Ahogy a szereplők is szinte megúsznak mindent, úgy a film is megbocsájthatóan siklik el a téma kibontása felett. Helyette látványos bulijelenetek és precízen megkoreografált rúdtáncok tarkítják az élményt. A főszereplő, Constance Woo karakterének kivételével a szereplők többnyire szerethetők, vagy legalábbis nem zavaróan rosszak. Destiny viszont olyan bosszantóan semmilyen, motiválatlan, egyéniség nélküli halovány karakter, hogy a nagymamáját szívesebben nézném még helyette. Pedig előbbi a főszereplő, a mama pedig pár perc ereje alatt képes ellopni előle a show-t. Ahogy teszi azt Jennifer Lopez is. Ha a híresztelések ellenére nem is Oscar-kaliberű az alakítása (legalábbis nagyon meglepődnék a jelölésén), egy korrekt alakítást nyújt, és tobzódik a szerepben, amit mintha kifejezetten rá szabtak volna. Egyfajta sötét mentorként jelenik meg, aki a legjobb barát, és akár akaratlanul, de a legnagyobb ellenség is egyben. Ez a szál viszont nem tud érvényesülni és a karakterfejlődések is mennek a kukába a film felépítésének struktúrája miatt.

A klasszikus emelkedés-bukás narratívában a film öt percet szán az emelkedés szakaszra és újabb hármat a bukásra. Amik pedig ezeknek a filmeknek a legizgalmasabb részei, és nélkülük az egész mozi nem ér szinte semmit. A film szinte egésze alatt a pillangók a csúcson vannak. Folyamatosan szerzik az újabb pénzes ügyfeleket, és egymást követik a buli és vásárlás montázsok, hogy aztán a fokozatos feszült leépülés helyett hirtelen pukkadjon ki a lufi, és hulljon minden darabjaira. Nincs idő a dráma kibontakozására, a történések felépítésére, aztán lerombolására. Minden vesszőcsapásra történik, és kár érte, ugyanis a filmben megvolt a lehetőség, hogy egy szórakoztató darabbá váljon.

Összességében nyugodtan lehet tenni egy próbát A Wall Street pillangóival, de adjunk lejjebb az elvárásainkból. Nem kár minden percéért, de kár az elszalasztott lehetőségekért, mert ott volt benne egy izgalmas történet csírája, ami a rossz kivitelezésen, a csapongó rendezésen és a nem tiszta koncepción elcsúszva süllyedt végül a középszerűség alsó bugyraiba. Nem egy maradandó élmény, az újranézése pedig fel sem merül. Ha újabb Wall Street farkasa nem is, egy Elit játszma akár lehetett volna belőle. De hálásak lehetünk, hogy a Bűn királynői szörnyűsége legalább nem ismétlődött meg. Az idei mozis felhozatal mérlege viszont ezúttal sem mozdul el a jó filmek irányába.