Keresetlen, egyszerű, szép. Semmi túlzó, csak alap szentimentalitás, egyszerűen "heart touching", ahogy jellemezni szokták a hasonló filmeket. Talán szőrmentén a brit "working class"-szociodrámák sorába is beleillik, mert a cselekmény egy haldokló észak-ír munkásosztálybeli férfira lett fazonírozva. De másfajta tónusokkal festi fel az érzelmi többletmotívumokat. Nem megy bele olyan mélyen az osztálykülönbségekbe, mint Ken Loach, de ezt a feladatot nem is vállalja magára, mert ez elsősorban egy intim kétszemélyes dráma.
Egyfajta "road movie"-dramaturgia keretein belül keressük Johnnal (James Norton) együtt az óvodáskorú kisfia, Michael új szüleit, mivel az egyedülálló apa tudja, hogy hamarosan elviszi a rák (a betegség nincs kimondva, de vizuális úton diegetikus feliratokból, tünetek ábrázolásából értesülünk róla). Michael (Daniel Lamont) apránként kezdi felfogni a halál és az adoptálás jelentését, és pici gesztusokkal hozza apja tudtára, hogy nem akarja őt elveszíteni. Egynémelyikbe beleszakadt a szívem, mert úgy van megírva, hogy beleszakadjon, és úgy is játszotta el a gyerekszínész.
Családról családra járva eldöntheti a néző, hogy ő egy hasonló szituációban melyik örökbefogadót választaná: a nagy-középbirtokos poshokat, a "wekerletelepi" félkertvárosiakat, a panelproli munkásnőt, és így tovább; az író-rendező nem ítélkezik. Nyilván nekem is megvan a kedvencem, és az is, ahonnét fejvesztve menekülnék. John viszont végig őrzi a méltóságát, nagyszerűen nem reagálja le azokat a szituációkat, amelyekben a filmbeli kisfia először teremt kapcsolatot az idegenekkel. Ő csak vágóképekkel figyel: mi az, amivel a potenciális nevelőszülők megpróbálják befolyásolni a kisfiút, aki minden ilyen esetben szemkontaktussal keresi az apja menedékét, megerősítését, közönyét – de sohasem az elutasítását. Ezzel az egyszerű ősfilmes eszközzel gyönyörű arcközelik érzékeny találkozásába éljük bele magunkat. Azt rónám fel a film egyetlen hibájának, hogy John és Michael végül az én kedvencemet választják.
Egy öreg, inkább érzelmekre ható Pasolini filmje ez. Mivel így hívják a rendezőt. Uberto névrokona, Pier Paolo fiatalabb korában valószínűleg sokkal dühösebb filmet készített volna az alapfelvetésből. Már nem fogjuk megtudni, közel 100 évesen hogyan dolgozta volna fel, de sejtem, hogy erősebben ítélkezve, teorémaszerűen… vagy ki tudja.
Mindenesetre Uberto most sem hozott szégyent a vezetéknevére, és szerintem Pier Paolo is büszkén néz fel rá a Pokolból.
SPOILER
Itt térnék ki a kevés, de pont ezért erőteljes motivikus és színszimbolikára.
A teherautó: John apja teherautó-sofőr volt, Michael kedvence egy játék teherautó. Dolgokat pakol bele, szed ki, de egyszer a fürdőkádban ülve hiába mossa, azt mondja, még mindig nem tiszta. Mondhatnánk, hogy Ágnes asszony-szimbolika, de mivel a briteknél járunk, inkább macbethi.
Aztán egy kifestőben sziklákat rajzol a dömper platójába - piros krétával. A piros szín ezt megelőzően akkor jelenik meg hangsúlyosan, amikor John születésnapi tortájára Michael csupa piros gyertyát helyez - szám szerint 34-et. Ezek alakjukban is felidézik a krétát mint díszítőeszközt. De Michael rátesz még egy 35.-et is: már sejti, mi az a halál, és szeretné, ha az apja jövőre is vele ünnepelne.
91 Az örökbeadás (2020)
John, a harmincas évei közepén járó férfi egyedülálló apaként neveli kisfiát, akinek szeretne mindent megadni az életben. A férfi rövidesen megtudja, hogy egy betegség miatt... több»
Szereplők: Niamh McGrady, Nigel O'Neill, Valene Kane, James Norton, Daniel Lamont
