Michael Crichton jó néhány bestsellert publikált élete során, s nem is csodálhatjuk, hogy ezek többségére viszonylag hamar ráharaptak a filmesek is. Hol a sci-fi, hol a krimi, hol a kalandregény műfajában mélyült el, de általában igyekezett valamilyen tudományos körítést is adni az alapötletének. Az átprogramozott ember című kötetéhez egyrészt a technika (illetve az informatika) fejlődésének berobbanása, másrészt a paranoiatörténetek népszerűsége adhatta az ihletet. A könyvet ugyan nem olvastam, de sokan nem túl lelkendező véleménnyel vannak róla, és ami a filmet illeti, sajnos az sem lett különösebben kiemelkedő.
A történet középpontjában egy számítógépes szakember, Harold Benson (George Segal) áll, aki a betegségének köszönhetően váratlan dühkitörésekkel kénytelen megküzdeni. Az orvostudomány – mint története során már oly sokszor – ismét csodát ígér: elektródákat ültetnek a férfi agyába, amelyeket egy számítógéppel kapcsolnak össze. Ennek azonban nem várt következményei lesznek, mivel Bensonból még agresszívabb ember válik, a szellem kiszabadul a palackból. A film egy kisember kálváriáját mutatja be, aki az orvostársadalom szörnyű kreatúrája, egyszersmind áldozata is lesz. Végeredményben a történet keserű látlelet a magukat sokszor Istennek – vagy legalábbis zseninek – gondoló orvosokról, illetve arról, hogyan mond(hat) csődöt az orvoslás akkor, ha még nem eléggé ismert területeken próbál gyógymódokat találni.
A regény megírásának, illetve a film forgatásának az idejében még szinte újdonságnak számított az, ha valamilyen kütyü volt megtalálható az emberi testben, mára azonban már gyakorlatilag mindennapos dolog (még ha agyvezérlés nem is létezik a regényben/filmben elképzelt módon). Benson ugyan paranoid módon tart attól, hogy a számítógépek átvehetik az uralmat az emberek fölött, mégis beleegyezik a kísérletbe. (Számomra ez jelentette a film egyik gyenge pontját, némileg nehezen hihető ez a „pálfordulás”.) A történet alappillére tehát az ember és a gép bonyolult viszonya, illetve azt is mondhatjuk, hogy a film voltaképpen egyfajta figyelmeztetés az emberek számára: az általuk teremtett gépek a saját uralmuk alá hajthatják az embereket (s közben persze az orvostudomány kisiklásai sem hatnak üdvösen).
A történet sokféle (etikai, orvosi-tudományos, társadalmi) szempontból járja körbe a kérdést, és érzésem szerint éppen ez lesz a veszte. Az alapötlet nagyon jó, de borzasztóan kidolgozatlan a cselekmény, és ebből a katyvaszból egy erőltetett tézismunka született, aminek az a lényege, hogy az Istent játszó orvosok könnyen károkat okozhatnak, és hogy óvakodnunk kell(ene) a technika túlzott fejlődésétől. A film egyik nagy szépséghibája szerintem az, hogy a különböző mondanivalók nem állnak össze egységes egésszé, az alkotók nem mélyülnek el annak a boncolgatásában, hogy mit tehet az egyén és a társadalom a betegségek gyógyítása érdekében (egyáltalán: gyógyítható-e például egy agyi betegség, ha még az agy működését sem ismerjük?), mennyire etikus emberekkel kísérletezni (főleg a hírnév és a dicsőség áhítása okán), mit lehet érvként felsorakoztatni a technológiai-informatikai fejlődés mellett és ellen stb. Szóval nekem végig az volt az érzésem, hogy a film mondani akar valamit, csak nem tudja igazán mélyenszántóan megragadni ezt a hatalmas problémahalmazt. Sajnos a film stílusa sem nézőbarát, az első egy óra tempója rettenetesen lassú, aztán felpörögnek ugyan az események, de azt a szegmenst meglehetősen összecsapottnak érzem, rövid idő alatt ledarálnak néhány gyilkosságot, gyilkossági kísérletet, közte Benson üldözését, és már jön is a végkifejlet. Esetleg segíthetett volna a jobban kidolgozott karakterek mozgatása, de alig tudunk meg valamit a figurákról, gyakorlatilag még Bensonról is alig van információnk, és az egyes szereplők közötti kapcsolatokban sem mélyültek el a készítők (holott ez például Benson és dr. Ross viszonylatában kifejezetten izgalmas lehetett volna). Ebből következően a színészeknek sem volt túl sok esélyük arra, hogy megmutathassák a képességeiket, számomra amolyan ponyvaíze volt a történetnek, ami inkább csak „szórakoztatni” próbált, némi moralizálással egybekötve, de nem sikerült igazán megragadnia a problémát. A sutaságokért némileg kárpótolni tudja a nézőt néhány emlékezetes jelenet, illetve kamerabeállítás, de sajnos ennyi az egész. Ráadásul a film zárójelenetei is meglehetősen didaktikusak: főhősünk hogy, hogy nem, elvetődik egy temetőbe, ahol... No de nem mondok erről többet, mindenesetre jelképes ez a megoldás. És ha ez nem lenne elég, még egy fricskát kap a néző az utolsó pillanatokban: a kémlelőnyíláson benéző orvos vészjósló hangon közli, hogy „te leszel a következő”, azaz a film némileg hatásvadász módon igyekszik felkelteni a paranoia/rettegés érzését a nézőben, miközben az orvoslás veszélyeire is felhívja a figyelmet.
Hogy őszinte legyek, nem nagyon tudnám nyugodt szívvel senkinek sem ajánlani ezt a filmet, számomra csalódást keltő volt. Amolyan lagymatag történet, ponyvaízű megfogalmazással, de valószínűleg az irodalmi alapanyag sem lehetett sokkal mívesebb. Kár, mert egyébként fontos kérdéseket jár(na) körbe a film, csak éppen borzasztó felszínes marad minden.
56 Az átprogramozott ember (1974)
Abban bízva, hogy végre búcsút inthet az epilepsziás rohamok során rátörő agressziónak, egy férfi beleegyezik, hogy elektródákat ültessenek az agyába. A kísérlet azonban... több»
Szereplők: Jill Clayburgh, George Segal, Joan Hackett, Rutanya Alda, Donald Moffat
