Alapvetően szeretem azokat a filmeket, amelyek a csavarokra épülnek, illetve amelyek rafinált módon tudnak feszültséget kelteni, és nem a trancsírozással próbálnak a nézőre hatni. A Night Watch éppen ezért tűnt ígéretesnek, s úgy gondoltam, hogy olyan színészekkel a főszerepben, mint Liz Taylor és Laurence Harvey, nem fog csalódást okozni. A két színész valóban hozta is a kötelezőt (igaz, Taylor helyenként már modorosnak tűnt), de valami mégis hiányzik ebből a filmből. Annak ellenére is, hogy tudomásom szerint ez volt Taylor egyetlen horrorfilmes szereplése.
A történet egy Lucille Fletcher nevű – a magyar közönség számára vélhetően nem túl ismert – hölgy egyik színdarabjának celluloidra vitt változata, s ez a teatralitás sokszor érződik is a filmen. A sztori alaphelyzete ismerős lehet: egy nő éjszaka egy gyilkosságot vél látni a szomszéd épületben, de természetesen senki sem akar hinni neki, mivel holttest sincs. A film csavarjai azonban ezt a közhelyes és banális alapszituációt számtalanszor átírják, bizonytalanságban tartva a nézőt is.
Először megtudjuk, hogy a női főszereplő, Ellen (Liz Taylor) felépülőben van egy idegösszeomlásból – az első férje évekkel korábban autóbalesetet szenvedett a szeretőjével, s neki kellett azonosítania a halottat –, ráadásul az italt sem veti meg. A második férje, John (Laurence Harvey) látszólag gondoskodik a nőről, ám a történet során kiderül, hogy valójában meglehetősen ridegen bánik az asszonnyal, jobban érdekli őt a cége, illetve Ellen barátnője, Sarah (Billie Whitelaw). Ebből kifolyólag a film egyik csavarját éppen az adja, hogy a nézőben felmerülhet a gyanú: talán a férj és a barátnő akarják az őrületbe kergetni Ellent. (A slusszpoén azonban rácáfol erre, eléggé meglepő húzással adva magyarázatot a történtekre.)
A film egyik "tehertétele" megítélésem szerint az, hogy túl sok tartalmi réteg rakódik egymásra benne, amivel a rendező nem igazán tudott mit kezdeni. Az a Brian G. Hutton, aki pár évvel korábban biztos kézzel vezényelte le olyan kasszasikerek forgatását, mint a Kelly hősei vagy a Kémek a Sasfészekben, mintha idegenként mozogna ezen a terepen, ahol ennyire tömény mondanivaló sűrűsödik össze a látszólag "szórakoztató" film felszíne alatt. A voyeurizmus mellett megjelenik itt a házastársi hűtlenség (és az ebből fakadó bizalmatlanság), illetve ridegség témája, a traumákból való felépülés sikerességének kérdése, a jólét mögött meghúzódó családi problémák, és a történet megpróbál egyensúlyozni a drámaiság, valamint a kommersz szórakoztatás határvonalán, sajnos vajmi kevés sikerrel.
A drámainak szánt jelenetek sokszor laposak, a játékidő jelentős részét olyan lapos jelenetek teszik ki, amelyeknél még a legunalmasabb Columbo-epizódok is érdekfeszítőbbek. A cselekmény sajnos roppant nehezen gördül előre, néha az az érzése támad a nézőnek, hogy újra és újra ugyanazt a nagy semmit járja körbe a történet. A feszültségkeltésre szánt részek gyakran klisések (például kötelező jelleggel mindig vihar van, amikor a női főszereplő gyilkosságot vél látni, és a jeleneteket sokszor a vonósok jellegtelen cincogása kíséri), kivételként talán a női főszereplő rémálmai említhetők meg, amelyek valóban szürreálisak és nyomasztóak, a hullaházi jelenetek egyenesen fojtogatják a nézőt is a hangulatukkal, a torzított lencsékkel felvett látványvilággal.
A kb. 75-80 percig meglehetősen lagymatagon csordogáló történet azonban a végére igazi Grand Guignol darabbá változik, a cselekmény felpörög, mintha egy teljesen más filmet látnánk (s ilyenkor sajnálhatja az egyszeri néző, hogy akkor miért nem lehetett a film addigi része is ilyen izgalmas). A film csúcspontjának számító gyilkossági jelenet egyszerűen sokkoló és hátborzongató, a maga nyers brutalitásával szinte kilóg abból a stílusból, amit addig láttunk. A vérfürdő tökéletes ellentétet képez a konszolidált (nagy)polgári életvitellel, a luxusbútorokkal, a civilizált életmóddal, és rávilágít arra, hogy micsoda iszonyú feszültségek lappanghatnak egy tisztességesnek tűnő család életében is.
Ennek a kegyetlen öldöklésnek a részben a kamera látószögén belül történő lezajlása szinte gyomron vágja a nézőt, aki valószínűleg nem számít arra, ami végül itt lejátszódik. A jó pontok ellenére is azonban inkább "ódivatú", kissé enervált alkotással állunk itt szemben, amelynek ha nem lenne ez a sokkoló befejezése, akkor könnyen a feledhető munkák közé sorolhatnánk (minthogy összességében véve talán az is). Egy közepest meg tudok neki szavazni, mert sajnos nem lett annyira maradandó filmélmény, mint amilyenre számítottam, de egy esti szórakozásnak megtette.
65 Night Watch (1973)
Ellen Wheeler, a tehetős hölgy egy viharos éjszakán az ablakon kitekintve látja, hogy a szomszéd romos épületben meggyilkolnak egy férfit. A kivonuló rendőrség nem talál... több»
Szereplők: Elizabeth Taylor, Laurence Harvey, Billie Whitelaw, Robert Lang, Tony Britton
