Szép emlékeim vannak erről a filmről, ugyanis valamikor 2004-es év vége felé épp moziba indultuk az akkori barátnőmmel, de a kiválasztott film vetítéséről lecsúsztunk, így pedig úgy döntöttük, hogy szerencsét próbálunk majd jelen filmünkkel. Még arra is emlékszem, hogy engem valami már akkor is nagyon megragadott ebben a filmben. Na de, kanyarodjunk vissza a Joseph Ruben rendezésében készült Felejtés című alkotásra, és lássuk, hogy mit is tartogat a nézőjének! Az elmúlt napokban újranéztem ezt a filmet, hisz sok-sok év telt már el azóta, hogy láttam, és igencsak kíváncsi voltam arra, hogy vajon ennyi idő elteltével, még mindig elnyeri e a film a tetszésemet.
Két dolgot mindenképp szeretnék elöljáróban kiemelni ebből a filmből, az egyik a története, illetve annak a mondanivalója, a másik a főszerepet alakító Julianne Moore pazar színészi játéka. Maga a film történetét, illetve ahogy azt adagolják a nézőnek, rendkívül érdekesnek találtam, ugyanis csupán némi történeti morzsákat kapunk kezdetben, és legalább úgy a játékidejének az egyharmadáig el kell ahhoz jutnunk, hogy eme morzsákból összeálljon valami. Tehát a történetére teljes mértékben kijelenthetjük, hogy egy rejtélyközpontú filmhez van szerencsénk, de mivel igencsak sokáig adagolják a kisebb-nagyobb puzzle darabkákat, így nem tudhatjuk, hogy milyen mély is az a bizony nyúlüreg. Jómagam mindig is kedveltem az ilyen felfogással rendelkező filmeket, de mint már fentebb említettem, valahogy engem nagyon megérintett a történet mondanivalója. Nem gondolom, hogy túl nagy spoilert árulnék el azzal, hogy a film történeti mozgatórugója az anyai szeretett a gyermekeink iránt, és hogy meddig menne el egy anya azzal kapcsolatban, hogy kiderítse az igazságot (bármi fajta további történeti boncolgatás viszont már igencsak sok spoilert tartalmazna, így mint mindig, ezt ismételten kerülném). Egy efféle történethez mindenképp szükséges olyan karakterek megírása, amit itt a forgatókönyvíró, Gerald Di Pego maradéktalanul teljesített is. Persze a minőségi karakterek megteremtéséhez csupán az egyik fele múlik a forgatókönyvírón, a másik fele pedig az őt alakító színészen/színészeken, és szerencsére ezen sem panaszkodhatunk, hisz a főhősnőt alakító Julianne Moore szinte egymaga képes lett volna ezt elvinni a hátán, de a további szereplők, elsősorban Dominic West alakítása is maximálisan élvezhető volt. Érdemes megemlíteni még a filmben elhelyezett egy-két igencsak hatásos jumpscare-t, amik után amikor a néző pulzusa visszaáll a normálisra, azon kezd majd gondolkodni, hogy ez mi a fene is volt? Továbbá mindenképp szót érdemel még a film zenei betétjeiért felelős James Horner (1953–2015) munkája, hisz kellőképp sikerült, immáron sokadjára is, egy számomra emlékezetes filmzenét megkomponálnia.
Sajnos viszont egyáltalán nem beszélhetünk egy hibátlan alkotásról, ugyanis valahol a film kétharmada körül kezd egy kicsit szétcsúszni az addigi remek hangulat, illetve a történetében is egyre nagyobb lukak kezdenek megmutatkozni (de a fene vigye, nekem még így is tetszett). Sok helyen olvastam már, hogy sokaknak a film befejezése volt az, ami nagyon nem nyerte el a tetszésüket. Valahol megértem őket, de jómagam valami hasonló lezárásra számítottam, ugyanis igaz, hogy a film történetvezetése igencsak pörgős (legalábbis az első fele), de valljuk be, túl sok akció azért nem volt benne, így nem várható szerintem el, hogy pont a végére váltson a film az akció műfajára. Minden hibája ellenére, mint már említettem, én kimondottan szeretem ezt a filmet, így nem is kérdéses, hogy ott a helye a kedvenceim közt.
