:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::
William Castle, a B kategóriás opuszok egyik legendás atyja e filmjében sem hazudtolta meg magát: viszonylag alacsony költségvetéssel, kevés húzónévvel dolgozott, ám ebben az esetben egy kvalitásosabbnak tekinthető alkotás került ki a műhelyéből. A film elején egy, az álmokról szóló terjengős eszmefuttatás fárasztja le a nézőt, hogy aztán nemsokára már a feszültség kerítse őt a hatalmába. Megismerkedhet ugyanis a főszereplővel és vak férjével, aki meglehetősen félelmetes figura megjelenését és viselkedését tekintve egyaránt.
A férj betegesen gyanakvó természet, a külvilágtól elzárva tartja az egyébként már inkább hervadozó virágszálnak tartható feleségét, Irenet (a pályája delelőjén már túljutott Barbara Stanwyck alakítja, gyakorlatilag őt mondhatjuk az egyetlen híresebb színésznek ebben a filmben), aki vágyakozik a szerelemre. Aztán a férj nem sokkal egy sokkoló veszekedés után hirtelen meghal, és a nő ahhoz az egyetlen emberhez fordul segítségért, akire számíthat: a férje ügyvédjéhez. Talán a filmnek ez az egyik legnyomasztóbb része, az egész ház valamiféle hátborzongató hangulatot áraszt, a feleség szavait folyamatosan magnószalagra rögzítő férjtől kezdve az egyformán ketyegő kakukkosórákig vagy a zörejekig és a maguktól becsapódó ajtókig.
Irene a férje halála után átköltözik az egykori munkahelyén lévő apartmanba, és a néző azt (is) várhatja, hogy ezt követően a nő számára nyugalmasabb időszak következik. Ám a dolgok nem egészen így alakulnak. Irene előtt az egyik éjszaka megjelenik az a férfi, akit álmaiban a szerelmének nevezett (itt azért érdemes pár szóban megemlíteni, hogy ez a szerető fiatalabb a nőnél, tehát a korszakban talán nem éppen megszokott felállásról beszélhetünk, miközben a film elején sejtetni engedett pszichoszexuális töltet valami okból kifolyólag nem igazán érvényesül a sztoriban), és egyre furcsább és rémületesebb dolgok történnek. A film zseniálisan játszik az álom és a valóság határainak elmosásával, a néző úgy érezheti, hogy a főszereplővel együtt ő maga is kezd megtébolyodni, hiszen már szinte követhetetlen az éjszaka játszódó jelenetek esetében, hogy amit látunk, az tényleg megtörténik-e, vagy csak Irene képzeletének a terméke. A szerető mellett időnként felbukkan a halott (?) férj is, és Irene képtelen eldönteni, hogy a férje életben van-e, vagy csak valaki meg akarja őt őrjíteni, netán a felzaklatott lelkivilága vetül-e így ki a környezetére.
A történet egyik csúcspontja – hangulatilag és vizuálisan is – a nyomasztó és bizarr esküvői jelenet, amikor is az álombeli szerető megkéri Irene kezét, miközben a kápolnabeli társaságot kirakati bábuk alkotják. Aztán az egész ceremónia újra kezdődik, csak éppen Irene halott (?) férje áll ott, miközben a mennyezeten pörög a csillár, talán jelképezve azt a szédítő örvényt, amelybe a nő majdnem "belefullad". Amikor reggel Irene felébred, ugyanolyan tanácstalan, mint a néző. Az ügyvéd segítségével nyomozni kezd, és meg is találják azokat a helyszíneket, amelyeket éjszaka a szerető és a nő bejártak (vagy nem, hiszen mindez talán csak álom volt), de semmi jel nem utal arra, hogy ott bármi is történt volna. A néző számára lassan körvonalazódni kezd, hogy valami súlyos titok lappanghat a háttérben, ugyanis a szerető egyre gyanúsabban viselkedik, ahogyan Irene szépségszalonjának egyik alkalmazottja is. A történet zárlata valóban egy borzasztó – és mondhatjuk, kissé túlbonyolított – cselszövésre derít fényt, amelyből kiderül, hogy Irene környezetében a legtöbben nem azok, akiknek látszanak. Noha a filmben viszonylag sok a kevésbé feszült rész, a történet mégis magával tudja ragadni a nézőt, hogy az eljuthasson a drámai, ám érzésem szerint összecsapott befejezésig.
A szereplők közül ki kell emelni Barbara Stanwycket, akinek ez volt az utolsó főszerepe mozifilmben, és már több évtizedes karrier állt mögötte. Rutinos és tehetséges színésznőként lényegében a hátán viszi el a filmet, meggyőzőn alakítja a teljes megtébolyodás szélén tántorgó, de erős akaratú nőt, aki elnyeri a néző rokonszenvét. Szintén sokat tesz hozzá a produkcióhoz a férjet játszó Hayden Rorke, aki rendkívül félelmetes az agresszív, gyanakvó, pszichopata férfi szerepében; kár, hogy csak viszonylag kevés játékidő jut neki, de legalább a film leghangsúlyosabb pillanataiban jelen van. A többiek talán kissé halványabbak, még az egyébként szintén hosszú tapasztalattal bíró Robert Taylor is mintha csupán árnyék lenne Stanwyck mögött, az ő figurája szerintem kidolgozatlan, főleg a befejezés tükrében érezhető mindez.
Habár a forgatókönyv a Psychót is jegyző Robert Bloch munkája, érzésem szerint itt a történetszövés kevésbé koherens és nem annyira ütős, mint a Hitchcock-film esetében. Érdemes még kitérni a fényképezésre. Harold E. Stine néhány jelenetben szinte elképesztőt alkotott, rendkívül nyomasztó és feszültséggel teli a már említett esküvői jelenet, illetve nagyon jól kifejezi a fölé- és alárendeltségi viszonyt – és a két figura közötti érzelmi távolságot is – az a snitt, amikor a hallban álló Irenere a lépcső tetejéről "néz le" a vak férje, az operatőr itt nagyon ötletesen játszik a tér mélységével. Ez a film elég messze áll a tökéletestől, viszont a néhány hátborzongató jelenetért és a történet végi csavarért talán a gyengeségei ellenére is érdemes rászánni körülbelül másfél órát.
