Vannak horrorfilmek, amiket nem szívesen nézünk, de a kíváncsiság mégis hajtja az embert. Vannak olyan filmek, amiket viszont az élet írt. Nos, ezek a filmek sokkal erősebbek, mivel tudjuk, amit látunk, megtörtént. Ilyen a Dahmer is. Sokkoló, félelmetes, nyomasztó és szomorú. Nem épp egy felhőtlen szórakoztatást nyújtó darab. Sőt! Ne is kezdjen bele bárki, aki nem erős idegzetű, vagy ha lelkileg megviselik a brutális gyilkosságokról szóló filmek. A Jeffrey Dahmer sztori maga a pokol legmélyebb bugyra.
Dahmer tizenhárom év alatt tizenhét fiatal fiút gyilkolt meg. Bedrogozta őket, majd közösült velük, amikor pedig távoztak volna, akkor többféle módszerrel meggyilkolta őket. A holttestükkel szeretkezett, feldarabolta őket, majd evett a húsukból, szerveikből. Akik igazán tetszettek neki, azoknak fejét, testrészeit levágta, és a hűtőjében tárolta. A számára felesleges testrészektől pedig a hálószobájában lévő, savval teli hordó segítségével szabadult meg. Tehát Jeffrey Dahmer valóban, szó szerint szörnyeteg volt.
Mondhatnám röviden, erről szól a sorozat is, de ez nem így van. Ryan Murphy elsősorban arra világít rá, hogy mennyit számított a rendőrség nemtörődömsége, közömbössége a feketéket ért bűncselekményeket illetően. Sokkal kevesebb áldozatot szedett volna Dahmer, ha komolyan veszik a házban lakók panaszait, hívásait, akik éjszakánként különböző gépek (fűrészek, fúrók) hangját, illetve dulakodást, üvöltést hallottak. A folyamatos rothadóhússzagot nem is említve. A 10 epizód alatt Dahmer múltjába, jelenébe és jövőjébe, az áldozatok és a családtagok életébe, a rendőri passzivitásba, a kor hangulatába és a rasszizmusba egyformán kaphatunk be tekintést. A lényeg, hogy egy percig se szimpatizáljon senki Dahmerrel (erre törekedett a rendező Ryan Murphy), így leginkább az áldozatok hozzátartozói, a szomszédok vagy családtagokon nézőpontjából, külső szemlélőként látjuk a sztorit, ami egy idő után, ha elgyengülünk, beszippant és igen csak megviselhet minket.
A képek és a hangok egy idő után már szinte elviselhetetlenek. Evan Peters egyszerűen zseniálisan alakítja Jeffrey-t. A hideg futkos a hátán az embernek a nyugodt viselkedésétől, mely egy szörnyeteget rejt magában.
Az American Crime Story második évada (melyet szintén Ryan Murphy rendezett) Gianni Versace meggyilkolását mutatja be, pontosabban a Versace-gyilkosság előzményeit, hasonló a Dahmerhez. A 80-as évek végén és a 90-es évek elején a rendőrség nem igazán foglalkozott komolyan olyan bűncselekményekkel, melyeknek homoszexuálisok voltak az áldozatai. Egészen Gianni Versace meggyilkolásáig, mely pedig megelőzhető lett volna. Szintén megtörtént eset volt, szintén nyugtalanító, olykor brutális a rendkívül intelligens Andrew Cunanan ámokfutása, mely öt áldozatot követelt, köztük a divatikon Gianni Versacét. A két történet mondanivalója nagyon hasonló. Ott is, mint a Dahmer sztoriban, ugrálunk az időben, a végére mint egy puzzle, összeáll a kép. Nekem a Versace sokkal jobban tetszett. Ennél a sorozatnál a tíz epizódot kicsit feleslegesnek tartottam.
A Dahmer - Szörnyeteg- nem lesz mindenki kedvence, vagy az a film, amit bármikor újra néznék. Nem. Nem azért mert, nem jó a rendezés, vagy nem jó a színészi játék. Egyszerűen nem jó szembesülni azzal, ez nem egy beteg forgatókönyv, nem valaki véres agyszüleménye, hanem a valóság.
A Milwaukee-i szörny története az áldozatok szemszögéből és a rendőrség hozzá nem értésének köszönhetően, amely lehetővé tette a wisconsini születésű gyilkos többéves... több»
Szereplők: Javier Bardem, Evan Peters, Richard Jenkins, Chloë Sevigny, Molly Ringwald
