John Crowley elég érdekes koncepciója a szenvedésről és lezárásról. Láthatjuk, hogy egy speciális univerzum két űrhajósa, Cliff (Aaron Paul) és David (Josh Hartnett) egy küldetésen vannak az űrben, még 1969-ben... Ám klónjaik (tökéletes másaik) a Földön maradtak a családjaikkal, hiszen a küldetés időtartama több mint hat év.
De az egyik éjjel anarchisták törnek rá Cliffre (vagyis a klónra) és családjára, ahol a feleségét, Jessicát (Auden Thornton) és gyermekét is megölik, míg a férfi klónját szétverik. Cliff a hajón teljesen maga alatt lesz, és mély depresszióba esik. Ám David felajánlja neki, hogy a testében "utazva" lemehet az ő családjához, kicsit kikapcsolódni.
Cliff belemegy, és David családjával tölt el egy pár óra hosszat. Beleszeret az új élményekbe, és felajánlja Davidnek, hogy lefesti a házukat, ha visszamehet még pár alkalommal Cliff "testébe". David megbeszéli a feleségével, Lanával (Kate Mara) a "tranzakciót", és a nő, bár kissé vonakodva, de belemegy...
Ám nemsokára, mármint Cliff részéről érzések is jönnek Lana felé, és ez egy hosszú csókban merül ki. Majd az űrhajón is vita támad a két férfi között egy bizonyos aktrajz miatt, amit Cliff rajzolt Lanáról, amolyan művészi szabadság kiengedése gyanánt. Tovább már nem "spoilerezném", mert a vége ismét egy nagy fordulat.
Derék rendezőnk, John Crowley nem bízott semmit a véletlenre. A két szálon futó sztori érdekes, és igencsak pörgős. A színészi játékok elfogadhatóak, és a helyszínek sem rosszak. Bár mintha már fogyna Charlie Brooker ötlete így a hatodik évadban, azért panaszra nincs semmi különös ok, ez a történet is nagyon rendben van. Jöhet a következő.
